Az utóbbi napokban érlelődött bennem ez a téma, de már el is felejtettem, honnan indult. Az biztos, hogy a gyerekotthonos, javítóintézetes gyerekek valahogy kapcsolatba kerültek vele. Most, hogy így gondolkodtam a témán, már általános iskolásként is megismerkedtem nálam sokkal fiatalabb állami gondozott gyerekekkel, hogy beszélgessek velük, felvidítsam őket. Később egy leánynevelő intézetben dolgoztam, majd pár évig önkénteskedtem átmeneti otthonokban. Most mégis egy kicsit más témát néznék meg: mikor, hogyan mondjuk el a gyereknek, hogy nem vér szerinti gyermekünk, hanem örökbefogadott. Kell-e erről beszélni, meg tudja- érteni, és ha igen, akkor mi a módja?

Christine Swientek Álmok gyermeke- titkok és hazugságok között című cikkből indultam ki, amit a Fordulópont III. évfolyam 14. számában olvastam (2001/4. Pont Kiadó). Tulajdonképpen abból indul ki, hogy egy örökbefogadott gyereknek mi az igénye, hogyan lehet a legjobban segíteni az életét egy kapott családban.

A bevezető bekezdésemben már gondolom kiderült Önök számára, hogy bennem nem az a kérdés, hogy el kell-e mondani, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sok esetben titkot próbálnak tartani. Általában ezek a gyerekek problémás serdülőként kerülnek pszichológushoz -jobb esetben. De induljunk az elején. Bizonyos szülők az örökbefogadásra felkészítéskor szembesülnek a kérdéssel, és könnyen megértik, hogy a gyerek számára mennyire fontos tudni, hogy nem vér szerinti gyermek. A fájdalmat semmilyen esetben nem tudják megúszni, hiszen megérzik az elhagyatottságot, a megtagadást, de közben ott tud lenni mellettük az örökbefogadó szülők, akik vigaszt nyújtanak, akik gondoskodnak. De mi történik azokkal, akik nem kapják meg ezt az információ?

Azok a szülők, akik titokban szeretnék tartani az örökbefogadás tényét, tulajdonképpen magukat is egy illúzióban tartják. Nehéz megélni azt, hogy nem lehet saját gyermekük, akit megszülnek, akik a génjeiket hordozzák. A jövevény gyerek szinte csak pótlása a vágyott helyzetnek, és képes fenntartani az illúziót, ha nem kell kimondani a valóságot. De sajnos ez nem nagyon működik...A gyerekek -nagyon nagyon kevés kivételtől eltekintve- mindig megtudják az igazat. Ha nem a szülőktől, védett helyzetben, ahol a fent említett gondoskodást kapják, akkor az osztálytársaktól gúnyolódva, a szomszéd nénitől elkottyantva, vagy egy veszekedésnél, sértésként felhozva. Egyik helyzet sem az, ami segíti a feldolgozást.

Azon túl, hogy a gyereknek nagyobb traumát okozhat a véletlenül megtudott titok, a szülőket is megkötözi a helyzet. Hiszen a titkolózás egy állandó feszültséggel jár, hogy "vajon mikor derül ki", "vajon mikor kérdez rá". Így a legkevésbé sem az az információ megy át a gyereknek, hogy egy nyugodt családban van, ahol biztonság van, nem okoz problémát semmi, mert együtt higgadtan lehet kezelni a kríziseket. Sokkal inkább az idegesség, és egy idő után a távolságtartás, érzelmi elhidegülés.

A gyerekeknek nagyon fontos kérdés a hova tartozás. Identitásuk alapja, hogy ezt a kérdést boncolgatják: honnan jöttem, kik a szüleim, a családom. A gyökérnélküliség megbénító tud lenni. Az örökbefogadó szülők képesek lehetnek családot adni, de fontos az is, hogy lehetősége legyen a fiatalnak (mert ez azért nem kisgyerek korban történik) eredeti családja után érdeklődni. Ha élete során azt tapasztalta, hogy az örökbefogadás természetes dolog, ha a család számára ő teljes értékű tag, akkor könnyebben nézi meg vérszerinti családját, miközben ahol felnőtt, értékeit és  az élethez való hozzáállását alapozza meg.

Kicsit a felvilágosításra való felkészülésről:
Először is fontos, hogy a család egy hullámhosszon legyen. Ahhoz, hogy a gyereknek természetes legyen ez a helyzet (már pedig neki az lesz, míg mást nem tapasztal), az egész családnak, rokonságnak, szomszédoknak tudniuk kell, hogyan álljanak hozzá. Biztos, hogy mindenki fantáziálni fog, ha nem mondják meg nekik egyenesen. Amerikában szokás, hogy a gyerekek születéséről egy kis értesítőt küldenek fényképpel. Ezt meg lehet tenni az örökbefogadásnál is, amiben valahogy benne van, hogy nem kihordták, megszülték ezt a picit, hanem örökbe fogadták. Például: Álmaink gyermeke megérkezett. 2011. július 30-án született, a mi családunkhoz 2011. augusztus 6-a óta tartozik. Vagy bármi olyan, amiből egyértelművé válik, hogy a család tagja, bár nem vérszerinti gyermek. Magyarországon ritkábban találkoztam ilyen értesítővel, célszerű személyesen elbeszélgetni az érintett közösséggel. Arra nem érdemes számítani, hogy a környezet nem veszi majd észre a helyzetet...

Minél természetesebben történik a befogadás, annál természetesebben fognak a szülők is viselkedni, és a rokonság, barátok viszonyulni. Ez a legideálisabb a gyerek számára. Hiszen -mint azt az előbb már említettem- a gyerek nem ítéli még ezt a helyzetet. Abból szűri le az értékítéletet, ahogy a felnőttek reagálnak. A gyerekek még nyitottak és alkalmazkodóak.

Kisgyerekeknél elég könnyű a helyzet. Szeretnek kérdezni, és szeretik elfogadni az egyszerű válaszokat szüleiktől. Nyugodtan el lehet mondani nekik, hogy másnak a hasában volt, akkor már nagyon várták, hogy hozzájuk kerüljön, mi lett az igazi anyukájával, stb. Mindig adódnak alkalmak, amikor el lehet mesélni ezeket a történeteket. Minél hamarabb hallják meg a történetet, annál könnyebben elfogadják, annál természetesebb lesz. Sajnos ez fordítva is igaz, vagyis minél többet halogatják, annál feszültebb a helyzet ("jaj, mikor kérdez rá"), annál kevésbé tudják átadni azt, hogy ez helyén van ez a helyzet. Sőt, egy idő után a gyerek megérzi, hogy feszélyezi ezzel szüleit, és inkább nem kérdez, hallgatólagosan beleegyez ebbe a titokba. A nem kérdezés inkább azt jelezni, hogy ki nem mondott feszültség van, mint hogy nem érdekelné a valóság a gyereket. Nehéz ezt a helyzetet visszafordítani, hogy a gyerekben gyűlő feszültséget, haragot oldani lehessen, és többnyire vagy valamilyen problémába torkollik (viselkedészavar a gyereknél, betegség), vagy tudatosan lehet oldani, szakemberrel helyzetet teremteni a tisztázásra.

Az örökbefogadással kapcsolatos kérdés nem mindenkit érint közvetlenül. Ezen a cikken keresztül mégis meg lehet figyelni egy általánosabb tényezőt is: a titkot. A gyereknevelés

során fontos, hogy mindig a valóságnak megfelelően válaszoljunk gyermekünknek, akármilyen témáról van szó. Persze nem azt mondom, hogy egy két évesnek ugyanúgy mesélnék el egy történetet, mint egy 10 évesnek, de az információt nem szabad megmásítani. A családban hosszabb vagy rövidebb ideig jelen levő titkok nagyon elmérgesítik a viszonyokat, és hasonló folyamatok indulnak el, mint az örökbefogadott gyerekeknél. A titokról a gyerekek mindig tudnak. Ha más nem, érzik őket, és bizonytalansággal, félelemmel, bűntudattal jár. A családi élet kiegyensúlyozottsága, harmóniája érdekében legyenek őszinték gyermekeikkel. Így lehetséges, hogy kialakuljon és megmaradjon a kötődés, a kapcsolódás.