Furcsa párosítás. Gondolhatnánk, hogy a gyerekeknek semmi dolguk a halállal. Jobb lenne, ha megmaradnának ártatlanságukban, reményeikkel és álmaikkal, minthogy a halállal, az elmúlással, a veszteséggel foglalkozzanak. Főképp, ha arra gondolunk, mennyi idejük van még hátra! Vannak azonban olyan helyzetek, amikor ez nem igaz, és a gyermek saját halálával, elmúlásával kell megküzdenie, vagy legalábbis megéli halálfélelmét egy súlyos betegség, krónikus betegség esetleg baleset kapcsán. Persze a halál kérdése akkor is felmerül, mikor elveszítenek egy közeli családtagok, vagy annak veszélye áll fenn. Az elmúlással nem csak életesemények kapcsán, hanem a fejlődésük során is foglalkoznak a gyermekek, ahogy érzékelik, hogy ez az élet része. Mert tulajdonképpen az is.

A kisebb gyerekek - egy rövid ideig, pár évig - rugalmasan kezelik a halál fogalmát. Egy három év körüli gyerek életébe már bekerül a kérdés, hogy miért nem találkozhat többé a dédivel, vagy mi történt a kutyussal, akivel tegnap még játszott. Mégis olyan nehezen érti meg. Sokszor előfordul, hogy újra és újra kérdezgeti, hogy mi történt, és ez mit jelent. Ez azért lehetséges, mert ebben az életkorban a halál még visszafordítható a világról alkotott képükben, vagyis a mennyországba távozás pont annyira logikus és egyszerű, mintha Lengyelországba mennénk, majd onnan vissza - magyarázta nekem egy 3 és fél éves kislány. Az ilyen korú gyermekek súlyos betegsége során, amely az életüket fenyegeti, nem igazán fogják fel, hogy ez mit jelent. Sokkal inkább érzik a család félelmét, a szülők szorongását és szomorúságát.

A hat-hét éves gyerekeknél már elkezd megváltozni ez a kép a halálról. Talán ilyenkor foglalkoznak ezzel a legaktívabban. Kíváncsiak családi eredetükre és az elmúlásra is. A visszafordíthatatlanságon túl rengeteg kérdésre nem kapnak pontos választ, mint a lelkük, az emlékeik, az érzéseik hogyan maradnak meg, vagy vesznek el. Talán ekkor kerül be a félelem is a halál kérdéséhéhez, hiszen felfogják, hogy az végleges, de nem tudják, hogy mi várható utána. Mégis a saját halálukkal kapcsolatosan inkább azt a veszteséget élik meg, hogy szüleikkel nem lehetnek együtt, nem pedig azt, hogy saját magukat veszítik el.

Identitásuk, önmaguk elvesztése és a halál gondolata a serdülőkorban jelenik meg ezután. Az ekkor felmerülő kérdések már sokkal inkább közeliek azokhoz a kételyekhez, amelyeket a felnőttek is megélnek. Emiatt megnyugtatásuk sem olyan könnyű, saját útjukat keresik a kérdésben, és inkább együttgondolkodásra, útmutatásra várnak, mint pusztán megnyugtatásra.

A halál kérdése, azzal való foglalkozás mindenki számára nehéz, már óvodáskor végétől kezdve. Ám azoknak a gyerekeknek a helyzete, akiknek saját magukkal kapcsolatosan kell szembesülniük a haláluk kérdésével, még nehezebb téma. Ez azért lehet egyrészt, mert az ilyen beteg gyerekek a szeretteikkel vannak körülvéve, akik szintén krízisben vannak a gyászuk feldolgozása miatt, és annak szakaszain halad ki-ki a maga tempójában. Így mennek végig a tagadás, a düh, a csalódottság és a szomorúság érzésén. Ilyen állapotban nem egyszerű még gyermeküknek is támaszt nyújtani. Ezekben a helyzetekben, ami a legjobban segít, ha képesek nyíltan beszélgetni a halálról. Megjelenhetnek érzések, amelyek valószínűleg nagyon hasonlóak gyermekünkéhez, és könnyebben egymásra tudnak hangolódni, és megértik egymást. Ez azért is lehet fontos, mert a gyermek, ha nem beszél róla, akkor valószínűleg saját magában küzd félelmeivel egyedül, nem pedig elfogadta és feldolgozta a kérdést. És azért ő még gyerek, ezért nagyobb szüksége van a támaszra. Csak ismételni tudom, hogy a nyílt érzések és a közös élmények a legfontosabbak ilyenkor. Persze ez nem azt jelenti, hogy a között együttléteknek folyamatos témája legyen a betegség és a halált. Fontos figyelni arra, hogy más kapcsolódási pontok is legyenek, más élményeket is átélhessen. Emellé az olyan helyzetek is bekerülhetnek, amelyekben a gyermek megélheti önállóságát, vagy küzdését, erejét.

Fontos arra is gondolnunk, hogy a gyerekek érzései közt akkor is megjelenhet a halálfélelem, ha nem feltétlenül fenyegeti az életét a betegség, „csak” az életének a része, vagy hosszabb ideig betegeskedik. Logikusan végig gondolva nem reális a félelme, mégis foglalkozni kell vele. A megnyugtatás mellett persze fontos a realitás, a valóság elmesélése, hogy így megértse, valódi veszélyben nincs, mégsem szabad lekicsinylően gondolni a félelmére, amit –akár reális, akár irreális, de átél.

A gyász mindenkinek nehéz, akár gyerekként, akár szülőként/hozzátartozóként vannak benne a halállal való találkozásban. Megterhelő élmény, mely rányomja a bélyegét a mindennapokra. Eléggé különbözően reagálhatnak a helyzetekre: van, aki inkább bezárkózik, van, aki inkább nem törődik vele. Vannak személyek, akik az elején nem fogják fel, és ez sokáig így is marad. Mások az elején helytállnak, majd egy idő után tör rájuk a fájdalom. vagy történhet fordítva is, hogy a betegség elején leblokkolva nem, vagy csak nehezen tudnak részt venni a tényleges feladatokban, majd szépen ez enyhül. A változásoknak, krízisnek a megoldásai addig, amíg a személy képes kapcsolatban maradni a körülötte levőkhöz (társakhoz, családtaghoz, baráthoz, lelkivezetőhöz...) és van érzelmi támasza, aki ki tudja hozni a gödörből, addig valószínű, hogy fel tudja dolgozni az eseményeket. Viszont ha túlzott szomorúságot, szorongást él át (akár a gyerek, akár a felnőtt), bátran keressen fel szakembert, mert akár néhány beszélgetés is nagy segítség lehet.