Az mostanság már ismert tény, hogy a csecsemő mintegy egybe olvadva érzékeli önmagát és édesanyját. Ebben persze vannak kutatók, akik kicsit másképp gondolkodnak, hiszen a csecsemők már nagyon korán élnek meg saját testérzetet, vagy vesznek észre összefüggéseket. Mégis annyit tudhatunk, hogy nagyon szoros a kapcsolat anya és gyermeke között. Az első pár hónapban az anya mintha nem is létezne, csak gyermeke felé tud fordulni. No de néhány hónap után ez a teljes összeolvadás elkezd megbomlani, és a gyermek elkezd egyedül körültekinteni a világban. Eleinte csak annyiban nyilvánul ez meg, hogy észre veszi, hogy nem körülötte forog a világ, nem ő irányítja, hanem van ő, van az anya, és egyre több dolgot észre vesz a világból is. Ám elég hamar tovább megy az önállósodás útján. Nagyjából akkor lehet ezt érzékelni, mikor a gyermek elkezd mászni, járni. Hirtelen kiszélesedik a világ. Fontos itt tudni, hogy ezekkel az élményekkel alakul az én-identitása, és tapasztalja meg, hogy mi az, ami ő, és mi az ami nem. Ekkor már megvan az igény benne, hogy anyukájáról leváljon, de képességeit még kissé egybeolvadva érzékeli. Vagyis érdeklődik a világ iránt, de nincs veszélyérzete, nem tudja felmérni, mi fog történni. Fontos ilyenkor, hogy megtapasztalhassa a különválás örömét, de közben figyelmet is igényel. Megfigyelhető a későbbiekben, mikor ezt a "világ megismerését" gyakorolja, hogy vissza-visszamegy a szülőkhöz megmutatni, mit talált, mit látott. Ebben ez időszakban (másfél év körül járunk) fontos momentum ez a "bázis/szülők meglátogatása".

Egy kicsit később, úgy két év körül megint változás áll be. A gyerekek iszonyú hisztisekké, akaratosakká válnak. Akik eddig kis-angyalok voltak, azok most sírva ellenkeznek. Akik eddig ellenkeztek, azok is. Nagy dilemma előtt áll a gyermek ebben az életkorban. Szeretne továbbra is különálló, világfelfedező lenni, de közben megjelenik a félelem, hiszen elkezdi észre venni, hogy ő nagyon kicsi, a világ pedig nagy.  Ezért feszült, nem lehet kitalálni, mit is akar. Előfordul, hogy szavakban ellenkezik, de egyébként azt csinálja, ami ellen hisztizik. Nem könnyű egy időszak se gyereknek, se szülőnek. Segítség lehet ilyenkor, ha kicsiben részt vehet a dolgokban, vagyis önállóan megcsinálhatja, amire képes, még ha ki is kell várni a ezt a szülőnek. Élvezni fogja, és fejlődik tőle, ha kipróbálhatja a felnőtt tevékenységeket (takarítás, főzés, telefonálás), csak valamilyen kicsinyített formában, vagy játékosan. Nagyon gyakori (és fontos) az utánzás ilyenkor.

Máris az óvodás korban járunk, ahol nem csak maga körüli tevékenységekben önállóbb, de a nap nagy részét a szülőktől eltávolodva tölti. Ebben akkor tud a legsikeresebb lenni, és legjobban érezni magát, ha ez egy folyamat, és nem váratlan traumaként éri őt. 

Az ezt követő években kiegyensúlyozottabban alakul az önállóság. Gyermekek és szülők fokozatosan, rugalmasan változtatják a rendszert, hiszen a gyerekek egyre több dologban tudnak feladatot vállalni, és egyre több területen képesek az önállóságra. Hangsúlyoznám, hogy fontos is ez a változtatás, még ha ez a testvérek közötti különbséghez vezet, hiszen megélhetik, hogy az életkorral más elvárási rendszerbe tartoznak, és nem csak jogaik, hanem felelősségük is nagyobb. Így a serdülőkorban, mikor újra egy viharosabb időszakba érünk, nem váratlanul éri a családot az önállósodási igény, hanem egy újabb pontot, a leválás kiteljesedését láthatjuk. Talán ez jár a leglátványosabb konfliktusokkal, de érdemes szem előtt tartani a serdülő azt a feladatát, hogy ezután felelősségteljes, egyedi felnőtté kell válnia. Bízzanak meg bennük. Ha az előtte levő években fokozatosan haladtak ezen az úton, könnyebben megtalálják a megoldást, és a veszekedések, feszültségek csak emlékekké válnak. Ha viszont megreked az önállóságuk, azon nehezen tudnak továbblépni, és több zűrhöz vezet, mint egy serdülőkori "normál krízis", amin mindenki átesik.