Itt vagyunk a nyár közepén. Lassan közeledik a visszahangolódás az iskolára, mármint azoknak, akik ott dolgoznak. Míg a gyerekek kapnak egy kis haladékot, és csak szeptemberre kell összeszedniük magukat, addig a pedagógusoknak, iskolapszichológusoknak már augusztus közepén a megszokott iskolai légkörben kell tartózkodniuk. Minél jobban közeledünk ehhez az időponthoz, annál többször jutnak eszembe az én iskolám diákjai, akiket nem fogok már követni ettől a tanévtől. Furcsa érzés, de amennyire nehéz volt velük azalatt a négy év alatt, ameddig ott dolgoztam, annál inkább eszembe jutnak, gondolok rájuk.
Ebben az iskolában sok olyan gyerekkel találkoztam, akit egy átlagos intézményben nehezen viselnek el. Olyan magatartás, olyan hozzáállás, amit nem tolerálnak egy állami iskolában -általában. Ebbe a kategóriába sorolnám a hiperaktív gyerekeket is. Nem kevéssel találkozhattam az utóbbi években, így a könyvíz helyett arcok jutnak eszembe, mikor a tipikus tünetekről, a szülők/tanárok frusztráltságáról, vagy éppen a kezünkben levő eszközökről, megoldásokról beszélünk.
A hiperaktivitást ADHD-nak, vagy hiperkinetikus figyelemzavarnak is nevezik. Meghatározásában fontos tényező, hogy a pszichológiai fejlődés tartósan fennálló súlyos károsodása, ami főképp figyelmetlenséggel, nyugtalansággal, impulzív magatartással jár. A tüneteket 5 éves kor körül már egyértelműen fel lehet ismerni, de ráutaló jelek egészen csecsemőkortól fennállhatnak (ingerlékeny, rossz alvó, "nehéz csecsemő", nyugtalan, nehezen lenyugtatható, sírós). Hátterében -különböző ikerkutatásokból kiindulva- azt találták, hogy 70%-ban öröklött tényezők állnak mögötte, a maradék 30%-ba tartoznak a környezeti hatások, mint a magzati károsító behatások, korai betegségek. A család szerepe nagyon fontos a későbbiekben, mivel a tüneteket enyhítheti, ronthatja. Közvetlenül nem befolyásolja a hiperaktivitás meglétét a család, ám a rossz kötődés, intoleráns otthoni vagy iskolai környezet ronthat a helyzeten. 
Három területen figyelhetők meg a tünetek: figyelmetlenség, hiperaktivitás, impulzivitás. A mi iskolánkban gyakran lehetett megfigyelni, hogy egy gyerek nem képes a részletekre figyelni, gondatlan hibákat ejt. Mind feladatokban, mind játékban képtelen hosszabb ideig figyelni, sőt , sokszor azt érezhettük, hogy a beszédünkre sem figyel. A figyelemzavarral nem nagyon tudja követni a hosszabb instrukciókat, így lemarad, vagy nem képes befejezni azt, amit már elkezdett. Összességében látható, hogy a tartós erőfeszítést igénylő feladatokra nem igazán képes, nagy mentális erőfeszítést igényel számára. Könnyen elfelejt dolgokat, bármilyen külső inger elvonja a figyelmét. Ilyen helyzetben tényleg nagyon nehéz a tanítás/tanulás. A pár percesnél hosszabb instrukciók után figyelmetlenné válik a gyerek, és beindul a hiperaktivitás oldala: nyugtalanná válik. Főleg általános iskolásoknál figyelhető meg, hogy fészkelődik, babrál, sőt, nem képes egy helyben maradni, elhagyja helyét. Ilyenkor már a társai figyelmét is magára vonja, akár felveheti a "bohóc szerepet", hogy az osztály középpontjában legyen. Rohangál, ugrál, mászkál, még ha ennek nincs is ott az ideje. Mondhatni "folyamatosan fel van húzva", mint egy duracell-nyuszi. Az impulzivitás főképp abban nyilvánulhat meg, hogy rögtön válaszol, mielőtt a kérdés elhangozna, képtelen a várakozásra, félbeszakít másokat. Ha idősebb, vagy folyamatos feszültségek között van, akár könnyebben összetűzésbe kerülhet másokkal, nincs meg hozzá a kontrollja.
A tünetek a korral változnak, enyhülhetnek, de valójában mindig jelen van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tud semmit kezdeni ezzel az állapottal, és a környezetének csak tűrnie kell, de mechanizmus szinten mindig jelen lesz. Felnőttként nem ők lesznek az irodában ülő, monotonitást tűrő dolgozók. De ha a gyerekkoruk, serdülésük alatt megtanultak ezzel bánni, jól lehet kompenzálni, még úgy is, hogy sok esetben beszűkülnek a lehetőségeik hátrányos családi és szociális helyzetük miatt.
Iskoláskorban fontos, hogy olyan iskolába kerüljenek, ahol elfogadják "másságukat". A hagyományos keretekhez nem fognak tudni alkalmazkodni, és teljesítményük sokkal a képességeik alatt lesz. Magatartásbeli problémáik miatt negatív megkülönböztetésben lesz részük. Így ha a szülők, család és a pedagógusok is megértik, a hiperaktív gyereknek ugyanolyan csalódás, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak, s így önbizalma egyre csökken, akkor megfelelő környezetet tudnak biztosítani. Ehhez rengeteg türelem lesz szükséges, hiszen fárasztó dolog újra és újra ugyanazokat a dolgokat elmondani. De ha nem a gyerek rosszindulatának könyvelik el, hanem megértik, hogy bizonyos elvárásoknak nem tud megfelelni, akkor könnyebb. Kisebb a mérce, amihez nagyon egyértelműen, következetes tartják magukat, akkor szép lassan fejlődhet, kontrollt találhat a külső személyektől. A gyerek önbizalma nem annyira sérül, és még a kapcsolat is közelivé válhat a szülőkkel. Ja, és ha még mellé sportol is valamit, az sokat javít a dob a helyzeten!
Nem gondolom, hogy egy bejegyzés során mindent le tudnék írni, de fogódzkodóknak nem lesz rossz. Amit még mindenképpen javasolnék, hogy legyenek közösségben, olyan szülőkkel, szakemberekkel, akik szeretik a hiperaktív gyerekeket. Így a megélt nehézségeket, feszültségeket meg lehet beszélni, a gyerekek kicsit más felelőssége alatt is vannak, és talán más szülők, szakemberek további kapaszkodókat nyújthatnak.
