Már napok óta, sőt talán régebb óta is gondolkodom ezen a témán, ugyanis megkeresett egy ismerősöm ebbe a témába vágó kérdéssel. A kérdés pedig úgy hangzott, hogy mit tegyen, ha gyermeke fantáziálgat, képzeletbeli baráttal beszélget. Persze ezután felmerül a kérdés, hogy ha elfogadó ebben a kérdésben, akkor ezt meddig lehet csinálni, meddig egészséges, "mikor jelzi azt, hogy baj van a gyerekemmel"- szól az állandó kérdés.

Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás cikkeire támaszkodva indultam ki a témából. Bennük megbízom, és tudom, hogy nagyon jó szakemberek. Hamar alátámasztották azt a szemléletet, hogy a képzeletbeli barát nem patológia, nem abnormális jelenség, hanem a gyerekek fejlődésének egy szakaszában igenis gyakori jelenség. Egy amerikai kutatás szerint a gyerekek több, mint felének van olyan képzeletbeli barátja, aki hosszabb ideig rendszeres kísérője az életüknek. Szóval semmiképpen sem mondhatjuk, hogy ez egy ritka, és félelmetes dolog. Azt is meg lehet határozni, hogy mikor szokott ez a leggyakrabban megjelenni: óvodás korban, vagyis körülbelül 3 éves kortól az iskolás korig. Hat-hét évesen a gyerekek természetüknél fogva elkezdenek nyitni a külvilág felé, és ezáltal inkább a valódi kortársak, mint képzeletbeli lények érdeklik őket. Azt is hangsúlyozni szeretném, hogy ha 7 év körül még mindig jelen vannak képzeletbeli barátok, akkor sem kell kétségbe esni, hogy gyermekük milyen pszichés betegséggel küzd, hanem csak érdemes kicsit több figyelmet szentelni rá, megfigyelni, hogy mikor, miért van jelen ez a képzeletbeli társ, és egy idő után érdemes megkérni egy szakembert is a helyzet tisztázására, hiszen ez egy jelzés a gyermektől, hogy valamiféle nehézsége van.

Miért is jó egy ilyen képzeletbeli barát?
Gondoljanak csak bele! A gyermekkel egy olyan személy foglalkozik, egy olyan társ kíséri, aki mindig egyetért vele, aki mindig pont ugyanazt akarja játszani, mint ő, aki teljes mértékben elfogadja őt, aki bármikor meghallgatja, megvigasztalja. És tulajdonképpen itt érthetjük meg, hogy milyen funkciója van a képzeletbeli barátnak. Sok feszültséget, szorongást le tud venni a gyermek válláról, mikor szorongató, nehéz helyzetben van. Megfigyelhető, hogy krízishelyzetben, trauma átélése körül gyakran jelennek meg ezek a barátok, hiszen támaszt nyújtanak bármilyen élethelyzetben, legyen az válás, kistestvér születése, haláleset a családban, költözés. Egyszerűen segít alkalmazkodni a helyzetekhez, mert a barát meghallgatja rossz gondolataikat, félelmeiket, feszültségeiket is.

Eltúlzott esetben jelentheti azt, hogy a valóság nem megfelelő a számára, és a fantáziavilágban keresi a menedéket. Azonban ilyenkor érdemes megvizsgálni, hogy milyen környezet az, amely nem megfelelő számára. Minden esetben a gyermek világáról, és a szüleivel való kapcsolatáról ad visszajelzést, ha megfigyelik a gyermek és képzeletbeli barátja közti beszélgetést, kapcsolatot. Szimbolikus formában, a fantáziavilágban képes kifejezni pontosan, hogy mi bántja. Elképzelhető azonban, hogy tükörként is szolgál ez a helyzet, hiszen a baráttal való kommunikációjában a szülőkkel, felnőttekkel való viszonya is leképeződhet, például ahogy viszonyul hozzá.

Sokáig úgy gondolták, hogy nem jó, ha a gyermeknek fantáziabeli barátja van, mert akkor azzal elszigetelődik, rosszabb lesz a kommunikációja, és nem lesznek kortárs-kapcsolatai. Egy nem régiben végzett kutatás szerint ez egyáltalán nem igaz. Azoknak a gyerekeknek, akiknek képzeletbeli barátjuk volt, sokkal jobban ki tudták magukat fejezni, jobb volt a kommunikációjuk, nagyobb volt a szókincsük, ami az iskolai olvasáskészséget is segíti. A magányossággal abban a formában függ össze, hogy jellemzőbb olyan gyerekekre, akik keveset vannak egyedül (pl. egyke gyerekek), s így ők is megélhetik a valakihez való kapcsolódást, valakihez való tartozást, és nincsenek sosem egyedül.

Mind szorongató helyzetekben, mind egyedüllétben nagy biztonságot ad a gyerekeknek, ha van társaságuk. Még akkor is, ha tudják, nem valódiak ezek a barátok. A legtöbb gyerek ugyanis -ugyanúgy, mint játék vagy mese közben- tudja, hogy mi a valóság, mi a képzelet. Csakhogy ebben a korban még sokkal vékonyabb a határ e kettő világ között, és könnyen átkerülnek egyikből a másikba. Megélhetik valósnak azt a támogatást, amelyet ezektől a lényektől kapnak. Az óvodás korban nagyon gyakori, hogy a gyermekek olyan dolgokat mondanak, amelyek nem valósak, nem igazak, mégsem hazudnak. Csak fantáziájuk annyira élénk, hogy a valóságba beleszövik a képzelet szüleményeit is. Így lehetséges, hogy a hétvégén Afrikában járnak édesapjukkal krokodilvadászaton, vagy édesanyjukkal akkora kenyeret sütnek, hogy az egész család bele tudott mászni, hogy belülről megegye. Nem szabad ezeket büntetni, vagy megszégyeníteni őket az ilyen megszólalásokért, ugyanis a gyerekek tényleg ezeket élik meg. Igazi támogatást, igazi elfogadást és megértést kapnak a képzeletbeli baráttól.

Ezek a lények -legyen az ismert személy, rajzfilmfigura, állat, vagy fantáziabeli lény-, még egy dologra képesek: a gyermekek által nem vállalt érzéseket, tulajdonságokat is meg tudják jeleníteni. Ha a család nem fogadja el az erőszakosságot, az ellenkezést, elképzelhető, hogy megjelenik egy olyan képzeletbeli társ, aki éppen ezeket fejezi ki, és nagyon lázad, nagyon ellenáll. Az is lehetséges, hogy kistestvér születésekor a gyerek nem meri kifejezni féltékenységét, és az anya hiányát, figyelmére  való fokozott igényt, és pont akkor, megjelenik egy barát, aki ezeket az érzéseket megfogalmazza. Később a gyermek képes saját jó és rossz tulajdonságait, negatív és pozitív érzéseit integrálni, és nem fog kelleni hozzá egy külső személy.

Felmerül a kérdés, hogyan reagáljon ezekre a helyzetekre a szülő. Hiszen jó, hogy elfogadjuk a fantáziájának élénkségét, de mégsem akarja egy szülő sem a valóságtól eltávolítani a gyermekét. A szülő feladata, hogy híd legyen a valóság és a fantáziavilág között. Meg lehet találni azt a középutat, amelyben a gyereket támogatva, a fantáziabarátot elfogadva mindannyian megélhetik az érzelmi biztonságot. Félelmetes helyzetekben különösen jól jöhet, ha megerősítik a gyermeket barátja jelenlétében, s így könnyebben szembe néz a sötéttel, a félelemmel, fájdalommal. Persze fenyegetésre nem szabad felhasználni ezt, hiszen azzal csak megijesztenék a gyerekeket, és a távolság nőne gyermek és szülő között. Inkább menjenek bele a történetbe, fogadják el a fantáziabeli barát jelenlétét, miközben képviselik, hogy azért ő nem igaziból van, hanem a képzelet szüleménye, hogy nem látják őt, de elképzelik gyermekükkel. Így kialakulhat egy mélyebbre a bizalom gyermek és szülője között.