A mai nap folyamán találkoztam egy közeli barátommal, aki megosztotta velem egy facebook-on kapott képét. Neki is, és nekem is nagyon tetszett, így arra gondoltam, hogy ma ezt osztom meg Önökkel, hátha megérthetjük, miért is szeretnek a kisgyerekek macival, kisautóval, vagy anyagdarabbal (aminek különböző neveket adnak) aludni. Talán sokkal nagyobb jelentőségű a számukra, mint azt gondolnánk. Olyat is hallok néha, hogy elveszik a gyerektől, mert már túl nagy, vagy nem viheti magával bizonyos helyekre. Ez sokkoló lehet a gyerekek számára, hiszen a maci az éjszaka folyamán akár hőssé is válhat! Vagy megnyugtatja őket az elnyűtt pelenkadarab.

A maci (vagy kiscica, kutyus, pelenka, stb.) az éjszaka folyamán valóban megmentheti gyermekük életét. Az álmokban, és a képzeletben is megjelennek olyan lények, szörnyek, amelyek megijesztik a gyerekeket. Nem arra gondolok, mikor egy előző nap látott "mese" negatív szereplője elevenedik fel, hanem a minden gyerekben benne levő félelemről. Még középiskolás koromban olvastam először -már gyerekpszichológusnak készülve- a Varázsos évek (Selma H. Fraiberg, Park Kiadó, 1995.) című könyvben, hogy a gyermekek álmában megjelennek boszorkányok, sárkányok, szörnyek, legyőzendő félelmetes lények. Ezen nem lehet változtatni azzal sem, hogy nem hallgatnak mesét, vagy legalábbis a félelmetes részeket kihagyják, vagy nem nézhetnek filmet, nem hallanak ijesztő történetet. Még ha az előbbiek megvalósítása lehetséges is lenne, a gyerekek életében megjelennek negatív szereplők. Miért ne jelenne, hiszen az életben is nagyon sok negatív dolog létezik, érzünk félelmet, dühöt, kétségbeesést. A lények ilyen tényezőket tudnak megeleveníteni szimbolikus formában. Például nehéz időszakot él át, mert várható egy kistestvér, aki "elbitorolja trónját", és máris megjelenik egy sárkány, aki harcol a királyfival. Óvodás korban jellemzően felmerülnek félelmek, amik tulajdonképpen a fejlődését jelzik, kezd reálisabban látni ("a nagy világban milyen kicsit vagyok"). No ilyenkor jönnek az "átmeneti tárgyak", azaz a fent már említett kedvencek, amiket alváskor, ismeretlen helyen, vagy csak úgy, szeretnek maguknál hordani a gyerekek.

Mit is jelképez az átmeneti tárgy?
Abban az időszakban jelenik meg, amikor a csecsemő kezd leválni édesanyjáról, kezdi észlelni, hogy ő is autonóm lény, és néha nélkülöznie kell édesanyját, gondozóját. Szóval a nyolchónapos szorongás megjelenésekor, mikor a gyerek egyedül hagyásától való félelmében szinte mindig anyjával, gondozójával akarna lenni, jól jöhet egy ilyen átmeneti tárgy. Úgy működik számára, mintha az a maci (vagy bármi egyéb) átvenné az anya "lelkét", helyettesíteni tudná. Freud szavaival élve "áthelyezi a libidóját" a tárgyra, mintha onnan kapna ideiglenes megnyugtatást. Látják, ezért ilyen fontos a babáknak, kisgyerekeknek, nagyobb gyerekeknek ez a tárgy. Mikor egyedül vannak, arra emlékezteti őket, hogy nincsenek egyedül, van szülőjük, szüleik, aki(k) megvédik, vigyáznak rá. Hasonló szerepe van a cuminak, ujjszopásnak is. Mindegyik segíti a nyugalmukat, oldja a szorongásukat. Nem túl praktikus ettől a biztonságérzettől megfosztani őket.

Az eddig írtak során egyre tisztázódik, hogy mit is jelent a gyerekeknek a "macihős", és miért is fogott meg ennyire a bejegyzést indító kép. Egyszerre mutatja meg a gyerekek félelemeit, "sárkányait", és a biztonságot nyújtó macit, "átmeneti tárgyat", amely megvédi a feszültségtől, félelemtől az éjszaka folyamán. Figyeljék meg, hogy gyermekeiknek mi ad nyugalmat, mi segít nekik a szorongató helyzetben. Tegyék Önök is egyszerűbbé számukra a félelmetes éjszakát és az átláthatatlan nappalt azzal, hogy mikor nincsenek velük, mellettük lehessen ez a kedvenc tárgy.

http://www.citatum.hu/konyv/M%E1r_az_%F3vod%E1ban_megtanultam_mindent,_amit_tudni_%E9rdemes

Egy kedves ismerősöm ajánlotta a figyelmembe ezt a könyvet. A hétköznapi pszichológiai témák nagyon érdekesek és érthetőek. Ezt még nem olvastam, de az ajánló alapján nagyon izgalmas lehet! ha bárki tud információt, várom a hozzászólásokat. Talán okosabbak leszünk együtt!

https://www.youtube.com/watch?v=VONvUGWiW2w

A gyerekeink viselkedését figyelve, kritizálva sokszor elfelejtjük, hogy honnan is ismerik ezeket a viselkedésformákat. A nevelés során fontosak a keretek, amiket szabunk nekik, a jutalmak és következmények, amivel formáljuk őket, de ami biztosan megragadja őket, az a mi magatartásunk, a mi értékrendünk. Hiszen ezt látják nap, mint nap. Érdemes ilyen szemmel nézni saját reakcióinkat, szavainkat.

https://www.youtube.com/watch?v=auRuDi-nXtA

Az "Eleven gyerekek" reklámján kívül szerintem érdemes megnézni azoknak is, akik szeretnek humorral ránézni a gyereknevelésre. Azt hiszem, ez mindenkinek jól jön, hogy a gyakran használt mondatainkat kicsit átkeretezzük, új nézőpontból ismerjük meg.

Kezembe akard újra egy Vekerdy könyv (Kicsikről nagyoknak 1. rész, Park Kiadó, 1996.), ami felvetett bennem egy kérdést, mégpedig a gyerekek étkezésével, étrendjével kapcsolatban. Saját élmény is adódott hozzá, mivel a héten több alkalommal is vigyáztam egy testvérpárra, ahol az étkezési szokásokon kicsit meglepődtem. Náluk egyszerre ettünk, de nem együtt. Mindenki a szobában, a saját magának kialakított részen. Az étrend is hasonló volt mind ebédre, mind vacsorára az alatt a pár nap alatt (vajon mindig ilyen?). Szóval akkor mikor is egyen a gyerek és mit?!

Én onnan indulnék ki, hogy az evésnek van egy funkciója a tápláláson kívül. Bár Vekerdy pont ezt a részét tolta kicsit a háttérbe -ideiglenes-, de szerintem nagyon is fontos, hogy az étkezés egyrészt egy napi ritmust, egy viszonyítási pontot ad, másrészt az együtt töltött idő, az egymásról való gondoskodás (vagyis az anya gondoskodása az elkészített étellel) rengeteget ad a gyereknek. Jó kiinduló alap lehet egy kiegyensúlyozott életvitelhez, és a közösségben, családban való biztonságos mozgáshoz. Mindezeket összegezve, az együtt lét, az együtt evés fontos szimbólum.

De van egy-két dolog, amiről nem szabad elfelejtkezni eközben. Például a gyerek személyiségéről, a gyerek másfajta bioritmusáról. Elképzelhető, hogy bizonyos gyerekek nem szeretnek reggelizni, és mégis lehet rájuk számítani az ebédelés és vacsorázás idején. A szülők eközben pont a reggelit nézték ki, mert számukra az az egyetlen összeegyeztethető időpont az együttlétre? Vagy legyen akár fordítva: a gyerek bőségesen reggelizik, de közös vacsoránál nyűgösebb. A szülők szerint ilyen esetben már megint "rossz a gyerek", "nem eszik rendesen". Pedig lehet, hogy egyszerűen csak máskor gondolja megtömni a bendőjét.

Nézzünk kicsit rá az étrendre. A gyerekek kicsit másképp néznek az ételre. A cukor és a hús minden gyerek kedvence. De egyébként minden másban különbözhetnek -újfent. Például van aki gyümölcsös, de nem szereti a főzeléket, míg egy másik húsos, de nem lehet tejterméket beleerőszakolni. A gyerekeknek van egyfajta érzékük (ha még nincs elnyomva), hogy tudják, mire van szükségük. Lehet, hogy ha csak egy étkezést nézünk meg, nem látszik ez az összefüggés, de ha hosszabb távon vizsgáljuk, észrevehető. Csak ők nem tudatosak ebben, mint ahogy mi próbálunk lenni: mondjuk reggelire inkább szénhidrát, ebédre legyen valami főtt étel, hússal, zöldséggel, majd vacsorára könnyed tejtermék, fehérje. A gyerekek "össze-vissza" gyűjtik össze a szervezetük számára szükségeset. Így hasznos, ha hagyják, hogy kiválassza, amit kíván. Ettől nem lesz elkényeztetett, sőt, inkább szép lassan kialakul az egyre bővülő étrendje. Azzal, ha rájuk erőltetnek valamilyen "kívánt" ételt, inkább csak azt érik el, hogy gondolkodás nélkül elutasítja. Arról nem is beszélve, hogy nem segíti a szülővel való kapcsolatot. Hiszen emlegettem, hogy az étel valahol a gondoskodás jelképe, és ha azt erőltetjük, a másik iránti figyelem, szeretet lesz kicsit "megerőszakolva".

Nos, akkor végülis mikor, mit?
Jó, ha vannak közös pontok az étkezéshez, de ha nem, hát nem. A rituális részt ott tudja megkapni, az étel felmelegítve akkor vár rá. Ha nem eszik, és később megéhezik, ne nassolás, hanem az ebéd maradéka várjon a gyerekre. Ha valóban éhes, ízleni fog neki a főtt étel. A határok megtartása miatt viszont fontos, hogy ne a csoki, keksz és chips legyen az ebéd. Ismét fontos megtalálni azt az egyensúlyt, ahol a gyerek személyiségéhez igazítva, rugalmasan jelennek meg a felnőtt elvárások is. A kulcsszó tehát a rugalmasság!:)

Muszáj azért megemlítenem, hogy az evés körüli mizériák elmérgesedhetnek. Előfordulhat, hogy a rossz berögződések már nem olyan egyszerűen megváltoztathatók, vagy olyan szinten elutasítja az ételt a gyermek, hogy kérdéses a fejlődése, jobb, ha szakemberhez fordulnak. A közös szabályok felépítésében, nevelési tanácsokban segíthet a pszichológus. Emellett észre veheti, ha komolyabb problémáról van szó, mivel az étel megtagadása érzelmi problémát jelezhet, ami hosszabb terápiát igényel. Itt sem kell rettenetesen megijedni, csak komolyan venni, a gyerek jelzését.

Végül pedig csak annyit, hogy szánjanak rá egy kis időt párjukkal, családjukkal, hogy legyen egy közös megegyezés, hogyan is viszonyulnak a gyerek étkezéséhez.  A fentiekhez szükséges, hogy együttműködően, következetesen mindkét szülő ugyanazt közvetítse. Nem elég, ha az anyuka elfogadó, az apuka erőlteti a párolt brokkolit, vagy az apuka a gyerekre hagyja, és az édesanya a gyerek szájába tömi a sült húst. Kellenek a közös határok.

Ma reggel, mikor felkeltem, az az érzésem támadt, hogy nem bírom ki, ha nem hallgatok egy kis zenét a nap elindítása előtt. Mintha fontosabb lett volna, mint a reggeli, vagy bármi már. Velem sokszor előfordul, hogy a zenéből nyerek erőt, vagy pont abban fejezem ki fáradságomat, idegességemet, örömömet, bármit. Miközben ezeket felelevenítettem, azon gondolkodtam, hogyhogy valakinek ennyire fontos a zene, másnak meg egyáltalán. Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak annyi, hogy valakinek van tehetsége hozzá, hiszen rengetegen kötődnek úgy a zenéhez, hogy közben ők nem zenélnek, nem "értenek hozzá".

Azt hiszem nálam mindenképpen azzal indult, hogy édesapám zenész. És édesanyám is zenélt, szereti a zenét. Szóval biztos vagyok benne, hogy már magzati koromban sok zenét hallottam/hallgattam. Igaz, ilyenkor a legfontosabb, és legnagyobb biztonságot adó hang az édesanya hangja, illetve belsőszerveinek mozgása, hangja (pl.: szívdobogás, légzés, gyomor, stb.). Emiatt csecsemőként könnyebb megnyugtatni ilyen hangokkal. Például ha felveszik a mellkasukra, és megnyugszik könnyedén a kicsi, abban szerepet játszik a szívdobogásnak ismerős hangja. A picik halk, tompa (mintha vízen keresztül hallanák), egyszerű zenéket szeretnek, többnyire a természet hangjait. Nem véletlen, hogy a csecsemők számára készített altatást segítő készülékekben óceán, vízesés, eső, stb. hangja hallható. Illetve megismerik azokat a zenéket, amiket magzati korukban hallottak. egy várandós ismerősöm babája táncolni kezdett, mikor az öcsém Bartókot játszott, s ezeket ha rendszeresen hallgatják, közel fog állni hozzájuk. Egyfajta előhangoltságot jelent. Míg ez a baba kedveli a komolyzenét, egy másik ismerős bébi 3 hónaposan is csak rock 'n roll-t volt hajlandó mosolyogva hallgatni.

A gyerekek kicsik, de nem hülyék. Ezt ár azt hiszem egyszer emlegettem. És ez az ízlésükre is igaz. Sokkal jobb, ha igényes zenét hallgattatunk velük már kisgyerekkorban. A régi mesék régi zenéi igényesen meg voltak komponálva, hangszerekkel, mondanivalóval. A mai meséknél érdemes azt is megvizsgálni, cenzúrázni, hogy ne egy populáris, 3 hangból és 2 akkordból álló dallammal próbáljuk lekötni a gyereket. Hiszen itt alakul ki az igényessége, a zenéhez való viszonya. Ebben a korban már el lehet kezdeni a zenélést. Mármint nem a "zeneiskolába viszem és megtanítják neki a hangokat kottázni és lejátszani egy bizonyos hangszeren", hanem ritmushangszereken, vagy más hangszeren való spontán, improvizációs zenélés akár együtt a szülőkkel, akár más gyerekekkel. Óvodásoknak, kisiskolásoknak vannak zenés foglalkozások, amelyeken megtanulják mozgósítani belső érzéseiket, impulzusaikat, és népdalokat tanulnak, ritmushangszerekkel ismerkednek. De a legjobb az otthon éneklés, játszás a zenével.

Többnyire iskolás korban, 8 év körül szokták elkezdeni a zeneiskolai tanulmányokat. Ez a rendszer nagyon sokat ad, és közben sok korláttal jár. Én sem a zeneovis, sem a 10 éves zeneiskolás tanulmányaimat nem adnám oda semmiért! A rendszerbe kerülés persze meghatározza, hogy milyen zenét, hogyan tanítanak, így ha valaki később ebből ki akar törni, könnyűzenével, improvizációval foglalkozni, mint ami eredendően a természetünkben van, akkor le kell győzni a zeneelmélet, a tanárok összeráncolt szemöldöke és meg nem értettség feszültségét. De megéri! A zeneiskolai alapokkal olyan tudást nyerhet a gyerek, amit nem nagyon tudnak tőle elvenni, és jó építkezési alap ahhoz, hogy fiatalként, felnőttként építkezni, töltekezni tudjon a zenéből.

A zenélésről rengeteget lehetne még írni, és biztosan fogok is. Nagyon széles a skála, amire lehet a zenét "használni", bár én jobban szeretek úgy gondolni Rá, mint egy személyre, aki végigkíséri az életemet, aki megtanít érzelmeket kifejezni, kommunikálni, megérteni mások jelzéseit, így nagyon sokat segít a társas képességekben, feszültségoldásban. Azt hiszem sokkal kevesebb ember lennék, ha nem zenélnék, és nagyon hálás vagyok, hogy ennyit meríthetek belőle. Csak bátorítani tudom önöket arra, hogy ezt ne hagyják ki gyermekük életéből!

http://tiniszaj.hu/pages/szakertok.php?id=15

Ezen az oldalon egy tiniknek szóló magazint találnak. A cikkeken kívül különböző területen dolgozó szakemberek válaszolnak a fiataloknak. A serdülő korosztállyal nem egyszerű, így talán ha van egy jó oldal a zsebükben, ahova irányíthatják őket, legalább tudják, hol kérnek segítséget, mikor a szüleikkel (Önökkel) kicsit távolságtartóbbak.

http://pottomfalva.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=174&Itemid=150

Megjelent a Pöttöm Falva első internetes magazinja. Olvashatnak benne a gyerekkel való strandolásról, gyerekeket védő korlátokról, az osztozkodásról, gyerekrajzokról, és a megfelelő gyerekcipőről.

A mai napomat egy amerikai családnál töltöttem egy 5 éves és egy 2,5 éves kisgyerekkel. Rajtuk kívül több olyan család is van a környezetemben, akik külföldiek, és nagyon érdekes követni, hogy ki milyen nyelven kezd el, illetve tanul meg később beszélni. Az említett két fiú mindkét szülője amerikai, így nem kérdés, hogy angolul beszélnek. Vagyis...na jó, mégis kérdés. A picinél azért, mert még nem beszél. Itt élnek Magyarországon, így biztosan sokat felszedett abból is, de alapvetően angolul beszél hozzá mindenki. Még a beszédfejlődés kritikus időszakában van, amikor nagyon nyitott a nyelvre, de vajon megzavarja a beszédfejlődés indulását az, hogy két nyelvet hall? Nem tudom, hogy emiatt-e, de pár angol és egy-két magyarnak hangzó szón kívül nem mond semmit. A nagyobbik más tészta. Ő már magabiztosan beszélt, mikor ideköltöztek. Egy évet járt magyar óvodába. Én még sosem hallottam magyarul beszélni. De nézzünk egy másik családot: egyik szülő magyar, másik kanadai. Magzati koruk óta két nyelvet hall a két gyerek. Szóval összegezve annyit tudok mondani, hogy összetett a kérdés.

Mikor középiskolás voltam, már akkor is az volt a trendi, hogy mindenki beszéljen legalább egy nyelven nagyon jól, de ez az utóbbi években egyre fontosabb. Már általános iskolában kezdik a nyelvvizsgákat, és két-három nyelvet is tanulnak a fiatalok. Így lett egyre hangsúlyosabb, hogy minél korábban kezdjenek el a gyerekek idegennyelvet "tanulni", hogy kiejtésük, beszédük anyanyelvi szintű legyen. Ennek egyik módja az angol nyelvű óvoda, ahol folyamatosan idegennyelvet hallanak, és természetesség válik számukra is, hogy azt használják. Ez nagyon építő tud lenni attól, hogy a közösséget összeköti a nyelv (amire eredendően is szolgálna), és jó esetben anyanyelvi angolt hallanak nagy óraszámban. Az ovin túl egyre több az angol nyelvű gyermekfelügyelet, illetve egyéb programok. Itt már kevésbé természetesen történik a tanulás, de a gyerekek fogékonysága miatt elég sok minden rajtuk ragad. Többször hallottam azt is, hogy az édesanya, vagy édesapa bizonyos időközönként átvált angolra, és úgy beszél saját gyerekével. Ez elég furcsa helyzet lehet, és valahol a szülő-gyerek kapcsolatba is belemászhat, hiszen idegennyelven nem tudjuk azért annyira kifejezni magunkat, és azokra a bizonyos "angolul beszélő időszakokra" egy kis távolságot élhet át. Emellett -mivel nem anyanyelven beszél a személy-, kiejtésében, nyelvtanában nem biztos, hogy a legjobb alapot nyújtja a gyereknek.

A fent említett lehetőségeken kívül biztosan egyre több olyan ötlet van, ami a gyerekek nyelvtanulását, nyelvi érzékenységét segíti, fejleszti. Nézzünk rá egy kicsit arra, hogy hogyan is alakul a beszéd fejlődése, hogy tudjuk, mihez érdemes igazítani a második nyelv tanulását.

Piaget fejlődéslélektanát idézve (Piaget, Inhelder: Gyermeklélektan, osiris, 2004.) a beszédfejlődés négy szakaszát különítjük el. Legelőször, a gyerekek érzékszervi-mozgásos fejlődési állomásán kezdődik meg a hangadás. Ekkor, mivel a gyerekek a kezükkel, szájukkal, és egyéb érzékszerveikkel tapasztalt eseményeken, tárgyakon keresztül tanulnak, fejlődnek, a hangadás is amiatt kezdődik el, hogy érdekes élmény, ahogy szájukkal különböző hangokat adnak ki. Ez a gügyügés, ami később egyre jobban letisztul. Tizenegy-tizenkét hónapos korra már csak az adott nyelv hangjait használják. A második szakaszba lépve kezd el beszélni a gyerek, ami egy éves kortól egészen 3 éves korig is kitolódhat. Ekkor az úgy nevezett mondatszavak jellemzőek, azaz tömören, egyszerűen fejezi ki magát a gyerek. Előfordul, hogy több szót is használ, de tőmondatai szerkesztés nélküli szavak. Ahogy egyre bővül a szókincsük, egyre ügyesebben fejezik ki érzelmeiket, vágyaikat, s eljutnak abba a szakaszba, ahol már megjelennek nyelvtani elemek is, azaz ragoznak, illesztenek, stb. Az iskolába érve már biztonsággal vannak a negyedik szakaszban, a nyelvtant nem csak utánzásos tanulással, hanem automatikusan használva. Fontos megjegyeznem, hogy van egy kritikus időszak (6-7 év), amit ha beszéd hallása nélkül tölt a gyerek, nem tud megtanulni beszélni. Illetve ezt a kort emlegetik vízválasztónak a nyelvtanulással kapcsolatban is, mivel ez után már nem képes akármilyen fonémát, hangzót megtanulni a gyermek természetesen használni.

A második nyelvet emlegetve fontos tényező ez a kritikus időszak. Nem ehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az első nyelvet még bizonytalanul használó gyereknél fenn áll az esély, hogy keverni fogja a nyelveket, nem fogja tudni, hogy melyik közegben hogyan szólaljon meg. Ha ennek egyértelmű határai vannak, és van egy túlsúlyban használt anyanyelv, nem feltétlenül okoz problémát. Viszont azt nem gondolom, hogy optimális helyzet lenne, mikor az egyik szülő beszél hozzá tanítási céllal nem anyanyelven (pl.: egy angolul jól beszélő magyar anyuka angolul, Magyarországon). De azt gondolom, hogy ez úgyis mindenkinek a maga döntése. Ha látja, hogy a gyerek hogyan reagál, figyelmes vele, akkor érezni fogja, hogy mit tegyen.

Összegezve tehát ismételten azt mondhatom, hogy nincs fekete-fehér verzió. Lehet látni olyan gyereket, aki nem b

eszél szépen magyarul sem, nem hogy angolul. De előfordulnak két-három nyelven beszélő 5évesek. Ami szerintem fontos, hogy legyen rendszere, koncepciója. Aki külföldön él, annak egyértelmű. Aki itthon járatja angol oviba a gyerekét, az ne feltétlenül beszéljen otthon is angolul a gyerekkel. Úgy gondolom, hogy a ló másik oldalára sem érdemes átesni, megtagadva, elfelejtve magyarságunkat. Próbálják megtalálni azt a lehetőséget, ami a legtermészetesebb gyermeküknek, családjuknak, hogy a gyermekkori érzékenységet, tanulékonyságot ki tudják használni, mégis figyelembe legyen véve figyelmük korlátozottsága, gondolkodási szintjük, fejlődési útjuk.

Úgy gondolom, hogy ez a téma meg ér nem csak egy, hanem legalább két misét...Mint ahogy azt korábbi bejegyzésemben (Meseterápia) írtam, szeretem a meséket, és néha még rajzfilmeket is megnézek, de amit a minap láttam, nem tetszett.

Mikor az egyetemre jártam, már akkor is sokat beszélgettünk arról, hogy milyen probléma kezd lenni a tévé elterjedése. Mielőtt félreértenének, nem arra gondolok, hogy meg kéne válni feltétlenül a televíziótól, inkább csak arra, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy mivel jár a tévé, főképp gyerekek esetében. Egyszer valakitől egy kurzusomon azt hallottam -amit azóta én is így gondolok-, hogy nagyon könnyen megtanuljuk bekapcsolni a televíziót, hogy megnézzünk filmeket, ismeretterjesztést, híreket, mesét, de valahogy sokkal kevesebben tanulják meg kikapcsolni ezt a ketyerét, vagy akár csak szelektálni a műsorok között.

Visszatérve az élményemhez: egy gyerekcsatornát néztem két kisebb gyerekkel, akik kedvenc meséjüket mutatták meg. Felidéződött bennem minden, amit korábban hallottam, olvastam: a gyerekek a tévé elé merednek, s a mozgásigényük helyett a belső energiájuk, feszültségük nő. Sokszor még körmöt is rágnak, matatnak, miközben kissé megszűnik a kapcsolatuk a közvetlen valósággal. Annak ellenére, hogy nem csinálnak semmit, a tévézéssel mégsem tudnak pihenni, sőt inkább elveszi a játéktól, fejlődésük útjától az időt. És ez még csak a tévézés, nem a konkrét mese.

Mostanában az is aggasztó, hogy milyen "meséket" vetítenek a különböző gyerekcsatornák. Sokszor felnőtt filmek rajzfilmben megvalósított verziói. Furcsa, torz figurák, nem kidolgozott szereplők, agresszív történések. Mintha elfelejtették volna, hogy mi is való a gyerekeknek. Egyre nagyobb a felelőssége a szülőknek, hogy mit engednek megnézni. Nem túl célszerű a tévét "babysitternek" használni! Egyrészt annál kevesebb a lehetőség, hogy tovább alakuljon a kötődés szülő és gyermek között, vagy bármilyen társas kapcsolata kibontakozzon, érzelemkifejezése is gátakba ütközhet, és feszültséget, testi impulzivitást is okozhat a sok képi hatás.

Van még egy tényező, ami nagyon fontos a tévénézésnél. Pont a vizualitás, azaz a gyerekek fantáziájának, belső világának a kikapcsolása. Sokkal természetesebb és építőbb, ha valódi meséket olvasunk, vagy mesélünk a gyerekeknek, mert azzal épül a személyisége. Illetve a veszélyes, félelmetes részeknél könnyebben irányítja, hogy mennyit bír el, míg a tévénél egyszerűen egy kész terméket kap. Az erőszakos mesék ezért (is) lehetnek károsak, mert lehet, hogy többet lát a gyerek, mint amennyit elbírna.

Mit is tehet egy szülő?
Először is szerintem fontos, hogy minél később kezdje el a tévénézést a gyerek. Ha lehet, óvodás kor előtt ne is nézzen semmit (ez második, többedik gyereknél kissé nehezen kivitelezhető). Ha néznek valamit, semmiképpen se "csak úgy", gondolkodás nélkül. Fontos, hogy megválogassák Önök, hogy mi való a gyereknek (erkölcsileg is mit közvetít, ami a családjukban fontos, illetve agresszivitás szintje, szereplők karaktere). Ne felejtsék, hogy Önök a szülők, a gyerek nem fogja tudni, hogy mire kell nemet mondani. Egy idő után megtanulhatják viszont, hogyan lehet kikapcsolni, műsort tervezni együtt (hogy tiniként, felnőttként egyedül is menjen). Egy kis segítség ehhez:
http://port.hu/pls/tv/tv.prog?i_date=2011-07-26&i_ch=16&i_ch_nr=5&i_layout_id=0

Ha feltétlenül a tévé elé kerülnek a gyerekek, sokat segíthetnek azzal, ha ott vannak Önök is. A gyerekek számára rengeteg, sokszor értelmezhetetlen információ az, ami számunkra, felnőttek számára könnyedén feldolgozható. Így sok történés, apróság kiegészítésre szorul. Ha a gyerekek nem egyedül nézik a műsort, egy biztonságos légkört biztosítanak nekik, ahol nem csak a félelmetes részeknél kapnak oltalmat, hanem kérdezhetnek, megérthetik, hogy mi történik, így valóban tanulnak, s interaktívvá válik az együttlét is.

Ha gyermekeiknek a legjobbat szeretnék, akkor tanítsák meg őket kezelni a tévét, hogy ne rabjaivá váljanak, hanem valójában elmondhassuk, a tévé információt ad át, fejleszt, és csak többek leszünk tőle. Ehhez Önöknek is tudatosnak kell lenni a műsorválasztásban, a határok szabásában és egy kis jó ízlés is besegíthet...

www.gyermekmosoly.wordpress.com

Ha valaki más kinézettel szeretné követni a blogomat, itt megteheti. :)

http://www.cosmopolitan.hu/rw_cikk/te_te_te/rolad_szol/ismerd_meg_onmagadat_pszichodramaval_

A gyerekpszichodrámáról is volt pár infó, most jöjjön egy rövidke cikk a felnőtteknek szóló pszichodrámáról, ha valakit jobban érdekel az önismeret. A cikk írója velem készítette az interjút, hogy többet meg tudjon a pszichodrámáról. Csak laikusoknak!:)

Az utóbbi években nagyon megszerettem a pszichodrámát. Ennek egyik elég fontos oka az, hogy én is résztvevő voltam egy önismereti csoportban, és azt gondolom, hogy sokat adott nekem. Pár héttel ezelőtt ért véget a 250 órás csoport, és azt kell, hogy mondjam, hiányzik. Egyrészt sokat lehet fejlődni attól, hogy csoportos módszer, hogy magához a csoporttagokhoz is kötődök, és -ahogy sok okos pszichológus emlegette már régen is-, az együttes élmény, a közösség ad még valami pluszt az egész folyamathoz.

Nem csak felnőttek számára működik ez a lehetőség, hanem gyerekeknek is. Dramatikus elemeket folyamatosan használunk terápiás és személyiségfejlesztő csoportokban, de közel áll hozzám a hivatalosan is pszichodráma csoportnak nevezett foglalkozás. De milyen is ez?

A pszichodráma Moreno nevéhez kapcsolódik. Elméletekbe nem is szeretnék belemenni, inkább csak annyit, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a spontaneitásra. Így a drámák felépítése nem tanulási folyamat (mint egy színjátszó/dráma csoporton), hanem a pillanat alakítja, Így lehetséges, hogy megjelennek belső konfliktusaink, elakadásaink a játékban. Sokszor előfordul, hogy elvont jelenségeket jelenítenek meg (szerepeket, hozzánk közel álló tényezőket, akadályokat), amik mind megszemélyesítve vannak jelen. Illetve személyes kapcsolatok, családrendszerek is előkerülnek, amelyeken folyamatosan változtatnak is.

A gyermekpszichodráma természetesen különbözik a felnőtt pszichodrámától. Először is nincs benne olyan fajta megbeszélés, mint a felnőtteknél. A gyerekek nem reflektálnak magukra és egymásra. Sokkal nagyobb hangsúly van  a mese megalkotásán és az eljátszáson. Így lehetséges, hogy megjelenítik ők is a problémájukat, és abban vannak jelen, kipróbálva különböző szerepeket. A vezetők szintén részt vesznek a folyamatban, így nem irányítóként, de mégis moderálják, segítik a mese menetét. Természetes -ugyanúgy, mint a meseterápiában-, itt is szimbolikusan jelennek meg az elakadások, de az eljátszással, a változtatás lehetőségével felszabadulnak olyan feszültségek, amik a gyógyulás útjában állnak.

Hogyan is nézhet ki egy ilyen csoport?
Körülbelül egy órát vesz igénybe egy alkalom, ami persze kitolódik, ha a mese nem fejeződik be addig. Másfél óránál biztosan nem több óvodás és alsós gyerekeknél. Az is fontos, hogy ne legyenek nagyon sokan, bár ez a korosztálytól is függ. Iskolás korúaknál már tíz fő körül is lehetnek, óvodában inkább hat-nyolc gyerek ideális egy csoportban. Így mindenki aktív résztvevő, mindenkire jut elég figyelem, mégis csoportként működik.

A foglalkozás elején mindig kell egy kis idő, ami a ráhangolódásról szól. Itt kicsit eltávolodhatnak a valóságtól, és beléphetnek ebbe a képzelt térbe, a belső világukkal. Ennél a bevezető résznél többnyire rajzolás, zenélés, mesélés történik, így kreativitásuk is elkezd mobilizálódni. Így jutnak el a meseírás szakaszába. Olyan is előfordul, hogy egy gyereknek a történetét jelenítik meg, de éppenséggel közöset is írhatnak. Ez az adott helyzettől, hangulattól is függ. Ha megegyeztek mindenben (történet, szerepek), akkor jöhet az átváltozás. Jelmezekkel segítik az azonosulást a választott szereplővel, így könnyebb beleélni magukat, "valóságosabb" az átváltozás. A történet egy egyezményes jellel (gyakran egy gong hang) kezdődik és ér véget. Közben pedig rájuk van bízva a játék.a vezetők csak segítik, de nem irányítják, mint ahogy azt korábban már említettem. Így lehetséges, hogy kicsit az idővel rugalmasabban kell bánni. A történet végén mindenki leveszi a jelmezét, leveszi a szerepét is. Így kerülnek vissza a valóságba.

A pszichodrámával jól fejleszthető a társas készség, empátia, rugalmas gondolkodás, kreativitás, érzelemkifejezés. Ezekre nem csak abban az esetben van szükség, ha a gyereknek valami problémája van. Persze sok esetben terápiásan használják, hogy traumát dolgozzanak fel, impulzivitását kezeljék, szorongásait csökkentsék, stb., de problémamentes gyerekeknek is sokat adhat, sokat fejlődhetnek általa. Hiszen a fenti készségekre mindenkinek szüksége van, konfliktusokat mindenkinek meg kell tanulnia kezelni, így ettől csak többek lehetnek, nem kevesebbek.

http://www.gyermekpszichodrama.hu/pages/main

Ha már módszerekről volt szó, nem lehet elfelejtkezni a gyerekpszichodrámáról. Ezzel a címmel jelent meg Kende B. Hanna könyve, és az Ő tanítványai honlapját ajánlom azoknak, akik a módszer és csoportok után szeretnének érdeklődni.

A nyár lehetőséget ad arra, hogy kicsit megismerkedjenek a pszichológiai módszerekkel, bármilyen elköteleződés nélkül. Erre van lehetőség év közben is egy-két rendezvényen (Pszinapszis, Kapszli), de a Völgy különleges táborhangulatát nem tudja utánozni semmi. Én is részt vettem rajta többször is (szám szerint ötször), és nagyon sok mindent köszönhetek nekik. Egy kedves Völgy-szervező szavait szeretném idézni, hogy megismerjék a rendezvényt.

"Hiánypótló nyári egyetem?

Tizenegy éve néhány akkori kreatív ELTE hallgatónak támadt egy ötlete: a hosszú forró nyár alatt menjünk el együtt egy jó helyre, beszélgessünk, kocsmafilozofáljunk, és hívjuk meg a pszichológia olyan fiatal képviselőit, akik nagyjából hasonló időtöltésre vágynak, és nem utolsó sorban lehet is tőlük valami izgalmasat ellesni az ottani együttlét során. Így született meg a Heavy Mentál, amelynek eredeti helyszíne a Miskolc melletti Csanyikvölgy volt.

Az ötlet sikerét, az mutatja, hogy a kezdeményezés nyári egyetemmé alakult át. Némi plágiummal az eredeti földrajzi névből a Völgy tagot ellopva a pszichológushallgatók azóta évről évre megszervezik maguknak és a pszichológia iránt érdeklődőknek e találkozási lehetőséget. De vajon mi az, ami visszatérő motorja tud lenni egy ilyen önszerveződésnek? Gyanítom, hogy az elődök több jó megérzést kotyvasztottak össze már a Heavy Mentál létrehozásakor.

Mind tudjuk, hogy a hazai pszichológushallgatóknak vajmi kevés lehetőségük van az egyetemeken a majdani praxisuk során használt módszerekbe betekinteni - hogy mennyire kevés, azt egyeteme válogatja (jelen írás szerzője módszer specifikus gyakorlati képzésben az egyetem során egyáltalán nem részesült). A felsőoktatás jó lehetőséget nyújt az elméleti alapok elsajátítására, azonban az innen kikerülő diákok – ha nem képzik magukat az egyetem mellett – jó eséllyel még azzal sincsenek tisztában, hogy milyen megtanulható módszerek közül választhatnak, ha tényleg pszichológusként akarnak dolgozni.

A fenti helyzetnek következménye, hogy a pályakezdő pszichológusok és az egyetem végéhez közeledő diákok jó része meglehetősen parttalan helyzetben van. A munkaerőpiacon jelenleg eleve nem kapkodnak a pszichológusok után, ráadásul a pályakezdőkben sokszor nincs elegendő kompetenciaérzet sem, hiszen az egyetemen kevés „éles helyzettel” szembesültek. Ilyen körülmények között nem árt, ha az ember támaszkodhat egy olyan szakmai közösségre, ahol a többiek egy része hasonló kérdésekre keresi a választ, másik része pedig már megtalálta. Ehhez nem kell más, mint egy olyan helyszín, ahol a két „rész” találkozhat.

Ezt nyújtja a Völgy, a Pszichológiai Nyári Egyetem. Az együtt töltött négy nap során a rengeteg kipróbálható módszer mellett -, mivel a nyár lezárásaként egyfajta táborozó-nyaraló feeling lengi be az eseményt,- lehetőség van kötetlenebbül beszélgetni. Az első fröccs mellett arról, hogy ki is a másik, a második mellett arról, hogyan lett belőle pszichológus, vagy miért akar az lenni, a harmadik mellett arról, hogyan is kezdte el a munkát, a negyediktől kezdve gyakorlatilag bármiről.

2011. augusztus 31. és szeptember 4. között tizenegyedik alkalommal lesz Völgy. A műhelyfoglalkozások ezúttal a Varázs -, azaz az illúzió, a mágia és a csoda - tematikája köré szerveződnek. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül mutatjuk be a kipróbálható módszereket, és a módszerek rejtelmeibe bevezető műhelytartók névsorát:

Tapolyai Emőke: hogyan csapjuk be magunkat? (Illúzióink.)
Radnay Gábor, Horváth Magdolna: családterápia
Fehér Pálma: művészetterápia
Németh Orsolya, Répássy Helga: érzékenyítő tréning
Erdő-Schaffer Rita: zeneterápia"

www.pszichodiak.hu/volgy

Ha valakit részletesebben érdekel, ezen az oldalon megnézheti a Völgy, nyári egyetem információit. Ha más nem, arra is jó, hogy adott módszerhez kapcsolódó szakemberek neveit, a pszichoterápia széles spektrumát megvizsgálhassák.

Mikor elkezdtem a blogommal foglalkozni, sok kérdés felmerült bennem. Főképp az, hogy miért is szeretnék újra és újra írni, kiknek szeretném szánni gondolataimat. Mivel a gyerekpszichológiában vagyok otthon, világ életemben gyerekekkel foglalkoztam, az nem volt kérdés, hogy szülőknek címzem gondolataimat. De azt hiszem nem csak a gyerekek fejlődésével, gyereknevelési nehézségekkel és azok megoldásával kell foglalkoznom. Gyerekpszichológusként nagyon fontos az is, hogy a szülővel jó kapcsolatban legyek, az ő boldogságát, lelki egészségét is támogassam. Erre ébresztett rá egy cikk, amit a Nők Lapja Psziché Magazinban olvastam (2011. június-július).

Elméletben jól hangzik, hogy "legyen a gyerekpszichológus a szülő egészségéért", de nem olyan könnyű ezt a valóságban véghezvinni. Egyrészt azért, mert nehéz felnőttként bevallanunk, hogy van valami, ami fejlesztésre, finomításra szorul. Ugyanis én nem arról beszélek, hogy az adott anyukának, apukának gyökerestül meg kéne változtatni személyiségét, csak azt, hogy párkapcsolatban, családi rendszerünkben, stresszkezelésünk, testi egészségünkben, konfliktuskezelésünkben folyamatosan fejlődhetünk, hogy végül elérjünk egy teljes, egész személyiséget. Szóval ez tényleg csak finomítás. Úgy gondolom, hogy ez egy életfogytiglan tartó feladat, hiszen minden korszakban más élethelyzettel találkozunk, másmilyenné válunk.

Ez volt az első probléma. Vegyük úgy, hogy eljutottunk odáig, hogy látjuk, van min fejleszteni, vannak olyan területek, amivel érdemes foglalkozni. És itt jutunk el a második problémához: milyen módszert próbáljunk ki? Az életben olyan egyszerűen tájékozódunk abban, hogy milyen problémával kihez lehet fordulni. Felmegyünk a netre és megkeressük a legközelebbi víz-vezetékszerelőt, felhívjuk legjobb barátnőnket, hogy ő kinél javíttatta meg a tévét, de lelki egyensúlyunk visszaállítása/megtalálása más módszereket igényel.

Bejegyzésem egyelőre csak felhívás jellegű, hogy vegyük észre, mennyi információ szükséges még ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő megoldást. Lehetetlen a teljesség igényével ismertetni a jelenleg használt módszereket. Emellett szeretnék mégis pár módszert megemlíteni, s a későbbiekben egyre bővülhet a paletta, ahogy követik blogomat.

Legelőször is egy olyan módszert szeretnék a figyelmükbe ajánlani, amit én is használok mind magam építésére, mind gyerekek fejlesztésére, gyógyítására. Ez az autogén tréning. A módszer gyakorlatilag egy relaxációs technika, mellyel a testünket megtanuljuk először is ellazítani, majd jelzéseit egyre jobban megismerni. A szimbolikus gondolkodással nagyon sok információt megtudhatunk lelki állapotunkról, mert testünk különböző területein megjelenő tünetek más-más jelentéssel bírnak. Ezt ne úgy képzeljék el, hogy nálam van egy táblázat, és ha megmondja nekem, hogy hol fáj, akkor megmondom mi a problémája, hanem sokkal inkább úgy, hogy közösen megtanuljuk a testét értelmezni, és így egyre jobban képes lesz irányítani azt. Így lehetséges az is, hogy egy hideg téli este lefagyott kezét fel tudja melegíteni, és az is, hogy megérti miért fáj a feje, mit jelent, hogy tudjon rajta változtatni. Ez a módszer nagyon jól működik testi panaszok esetén (pszichoszomatikus megbetegedéseknél), segíthet megérteni és kezelni a dühünket, stb.

A fenti relaxációs technikát folytatva az elért ellazult állapotot meg lehet spékelni belső képekkel is, úgynevezett imaginációs technikával. Ez kicsit a hipnózishoz hasonlóan egy módosult tudatállapotot hoz létre (bár tulajdonképpen már az ellazulás sem teljesen éber állapot). Ekkor a vezető valamilyen hívóképet mond, ami a személynél belső képet hoz létre. Így egy saját "mesét", belső történetet lehet felépíteni a vezető kíséretével. Itt újra szimbolikus talajon, mint a meseterápiával, elindulnak a gyógyító folyamatok. Felnőtteknél egy értelmező beszélgetés tudatosítja ezeket a történéseket, gyerekeknél nem szoktunk magyarázni.

A fenti két módszer nagyon közel áll hozzám, ezért ezzel kezdtem, de amint ígértem, egyre több módszert szeretnék megismertetni Önökkel. Egyrészt azért, hogy ne féljenek gyermekeiket elhozni személyiségfejlesztésre, gyógyításra, hiszen a pszichológia nem varázslás, nem bolond emberek gyógyítása, hanem önmagunk megértése. Másrészt felnőttként, szülőként fontos az önfejlesztés, önismeret, hogy kiegyensúlyozottabbak legyenek Önök és családjaik.

Ha már tegnap emlegettem kedves hiperaktív diákjainkat, nem tudok elmenni a gondolat mellett, hogy miért is olyan nehéz iskolát találni nekik. Miért olyan nehéz jó iskolát találni bárkinek? És minél jobban megnézem az iskolarendszert, annál inkább az az érzésem lesz, hogy a fejlődő, világra nyitott gyerekeknek nem biztos, hogy pont erre van szükségük.

Már egyetem alatt is sokszor kerültem közelebb az alternatív iskolák gondolatához. Sok Vekerdy-t olvastam (pl.: Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum 2001. vagy a Pszichológus válaszol Sanoma Budapest, 2003., Pszichológus újra válaszol, Sanoma Budapest, 2005.), akinél rendszeresen visszatér az alternatív iskoláztatás gondolata (ő főképp a Waldorf iskolát emlegeti).

Talán én nem vagyok annyira kritikus, mint amilyennek Vekerdy tűnik. Egy jó tanítónéni, tanárnő működhet alternatív módon egy iskolában, amivel a gyerekek érdekeit tartja szem előtt, nem azokhoz a tanmenetekhez alkalmazkodik, ami csak papíron működik 100%-osan. De valljuk be, egy olyan iskolában, ahol az összes tanár a gyerek érdekeit, a gyerek fejlődését nézni, ahol a vezetőség is ezt támogatja, teljesen más a légkör, máshogy tanulnak, épülnek a gyerekek.

Annak ellenére, hogy több kutatás szerint is az iskolai tudás 20%-a játszik szerepet az életben való boldogulásban, nagyon nagy hangsúlyt fektetnek rá. Pedig ki emlékszik arra, hogy mikor született Móricz Zsigmond, vagy meddig uralkodott Könyves Kálmán. és ha tudjuk is, mikor segített az nekünk abban, hogy megfelelő munkát találjunk, vagy jól igazgassuk életünket, kijöjjünk családunkkal, kiegyensúlyozott lelki életünk legyen?
A tárgyi tudáson kívül sokkal inkább arra van szükség, hogy "kijöjjek magammal". Az iskolai évek alatt valahol azt kell megtanulniuk a gyerekeknek, hogy lehet kompromisszumot kötni, mégis kiállni maguk mellett, érzelmeikkel, feszültségeikkel hogyan tudnak bánni. Ez inkább az érzelmi intelligencia. Ez is a pedagógiához tartozik, csak a nevelési feladatokhoz, mint a tanítás kategóriájába. Ez viszont kevéssé van benne a "pedagógiai programban", vagy "tanmenetben".

Az érzelmi intelligenciáról viszonylag kevesebbet esik szó. Ha egyszerűen szeretném megfogalmazni, ide tartozik az empátia, mások helyzetébe való helyezkedés, mások megértése, elfogadása, rugalmas gondolkodás. Ezeket mind lehet fejleszteni kisgyerekkortól kezdve, például az érzelmek átadásával, vagyis már pici gyerekként érzelmet kapjon és adjon. Így szép lassan kialakul az érzelmek felismerése és kifejezése is. Ebben segítség még a játék és a mese. Szimbolikus megjelenítésekkel érzékenyebbé, nyitottabbá válnak a gyerekek. Illetve ide sorolhatjuk még a művészeteket is. A zenével, képzőművészetekkel megtanulják a gyerekek érteni és kifejezni az érzelmeket. És itt most nem a zenetörténetre és a művészettörténetre gondolok, hanem az aktív használatra (zenéljen, rajzoljon, fessen, alkosson a gyerek!), és a történeti részeket pedig testközelből nézhesse, hogy jelentsen valamit neki.

Az iskolák mostanában nem a fenti képességek fejlesztésére épülnek. Sokkal inkább arra, hogy egy tudáshalmazt minél gyorsabban átadjanak, s bizonyos követelményrendszereket jól felépítsenek. Az alternatív iskolák arra építenek, ami az adott korosztálynak a sajátossága, hogy fenntartsák a világ megismerésére való igényüket. Winkler Márta szerint az iskolai első négy év döntő fontosságú, hogy megalapozza a későbbi tanulási kedvet. Így az alsó tagozatos gyerekeknél sokkal fontosabb az érzelmi kötődés, biztonság, hogy megfelelő talajt kapjanak az életben való eligazodáshoz. Ehhez elengedhetetlen az idő, vagyis nem a mennyiségre, hanem a minőségre való igény. Rugalmasabban kell figyelembe venni az iskolában uralkodó szabályokat is, hiszen elég tág az a spektrum, amiben ezek betartására megérik egy gyerek. Winkler Mártánál előfordulhatott olyan, hogy órán valaki kiment wc-re, vagy felállt, mert nem bírt 45 percet egy helyben ülni. A dolgozat és felelés is teljesen más jellegű volt. A kikérdezés szorongásélményét elhagyta, hogy a teljesítményük ne romoljon, és sokkal inkább az együttes munkára épített, így a jó kedv, érdeklődés kötődik az ismeretek gyűjtéséhez. Mint láthatják, így az iskola hangulata megváltozik, és a kapcsolódás, együttműködés, érzelemkifejezés, vagyis a korábban emlegetett érzelmi intelligencia fejlődik, hogy a felnőttkorba érve teljesebb személyiséggé váljanak gyermekeink.

A fentiekkel nem azt akartam mondani, hogy mindenki írassa Waldorf vagy Rogersi iskolába a gyerekét, és csak ott fejlődhet megfelelően. Sőt, működhet rosszul egy alternatív iskola is, ha nincsenek megfelelő határok, és a gyerekek irányítanak, hiszen ez sem a korának megfelelő működési mód. Inkább azt mondom, hogy gondolják meg, hova íratják gyerekeiket. Gondosan nézzenek körül, és alsóban (ahogy azt fent olvashatták), a tanítónéni személyének fontossága miatt hallgassanak az érzékeikre, hogy kihez vinnék szívesen gyermeküket. Próbálják megtalálni azt a helyet, ahol a gyermekeikkel beszélgetnek az iskolában, mesélnek és játszanak, ahogy egy ilyen korú gyermeknek még igénye van rá. Egy olyan helyet, ahol nem törik le a kérdezőkedvét, hanem megmarad a világ iránti érdeklődése, nyitottsága. És ne felejtsék, hogy pihenésre is szüksége van a gyerekeknek, ugyanúgy, mint nekünk!

http://www.gekkonet.hu/hiperaktiv/hiperaktiv-a-gyermekem.html

Hiperaktív gyerek felismerése egy gyógypedagógus cikke alapján. Az oldal végén találnak egy tesztet is, ami kiindulási pont lehet a diagnosztizáláshoz. Fontos tudniuk, hogy a tesztek önmagukban nem érvényesek, illetve ahhoz, hogy valódi diagnózist ismerjenek meg, egy szakembert is érdemes megkeresniük. Addig ezek csak találgatások, viszonyítási alapok.

http://www.ofi.hu/tudastar/hiperaktivitas-kezelese

További információk a hiperaktivitásról annak, aki el szeretne jobban mélyedni a témában.

Itt vagyunk a nyár közepén. Lassan közeledik a visszahangolódás az iskolára, mármint azoknak, akik ott dolgoznak. Míg a gyerekek kapnak egy kis haladékot, és csak szeptemberre kell összeszedniük magukat, addig a pedagógusoknak, iskolapszichológusoknak már augusztus közepén a megszokott iskolai légkörben kell tartózkodniuk. Minél jobban közeledünk ehhez az időponthoz, annál többször jutnak eszembe az én iskolám diákjai, akiket nem fogok már követni ettől a tanévtől. Furcsa érzés, de amennyire nehéz volt velük azalatt a négy év alatt, ameddig ott dolgoztam, annál inkább eszembe jutnak, gondolok rájuk.

Ebben az iskolában sok olyan gyerekkel találkoztam, akit egy átlagos intézményben nehezen viselnek el. Olyan magatartás, olyan hozzáállás, amit nem tolerálnak egy állami iskolában -általában. Ebbe a kategóriába sorolnám a hiperaktív gyerekeket is. Nem kevéssel találkozhattam az utóbbi években, így a könyvíz helyett arcok jutnak eszembe, mikor a tipikus tünetekről, a szülők/tanárok frusztráltságáról, vagy éppen a kezünkben levő eszközökről, megoldásokról beszélünk.

A hiperaktivitást ADHD-nak, vagy hiperkinetikus figyelemzavarnak is nevezik. Meghatározásában fontos tényező, hogy a pszichológiai fejlődés tartósan fennálló súlyos károsodása, ami főképp figyelmetlenséggel, nyugtalansággal, impulzív magatartással jár. A tüneteket 5 éves kor körül már egyértelműen fel lehet ismerni, de ráutaló jelek egészen csecsemőkortól fennállhatnak (ingerlékeny, rossz alvó, "nehéz csecsemő", nyugtalan, nehezen lenyugtatható, sírós). Hátterében -különböző ikerkutatásokból kiindulva- azt találták, hogy 70%-ban öröklött tényezők állnak mögötte, a maradék 30%-ba tartoznak a környezeti hatások, mint a magzati károsító behatások, korai betegségek. A család szerepe nagyon fontos a későbbiekben, mivel a tüneteket enyhítheti, ronthatja. Közvetlenül nem befolyásolja a hiperaktivitás meglétét a család, ám a rossz kötődés, intoleráns otthoni vagy iskolai környezet ronthat a helyzeten.

Három területen figyelhetők meg a tünetek: figyelmetlenség, hiperaktivitás, impulzivitás. A mi iskolánkban gyakran lehetett megfigyelni, hogy egy gyerek nem képes a részletekre figyelni, gondatlan hibákat ejt. Mind feladatokban, mind játékban képtelen hosszabb ideig figyelni, sőt , sokszor azt érezhettük, hogy a beszédünkre sem figyel. A figyelemzavarral nem nagyon tudja követni a hosszabb instrukciókat, így lemarad, vagy nem képes befejezni azt, amit már elkezdett. Összességében látható, hogy a tartós erőfeszítést igénylő feladatokra nem igazán képes, nagy mentális erőfeszítést igényel számára. Könnyen elfelejt dolgokat, bármilyen külső inger elvonja a figyelmét. Ilyen helyzetben tényleg nagyon nehéz a tanítás/tanulás. A pár percesnél hosszabb instrukciók után figyelmetlenné válik a gyerek, és beindul a hiperaktivitás oldala: nyugtalanná válik. Főleg általános iskolásoknál figyelhető meg, hogy fészkelődik, babrál, sőt, nem képes egy helyben maradni, elhagyja helyét. Ilyenkor már a társai figyelmét is magára vonja, akár felveheti a "bohóc szerepet", hogy az osztály középpontjában legyen. Rohangál, ugrál, mászkál, még ha ennek nincs is ott az ideje. Mondhatni "folyamatosan fel van húzva", mint egy duracell-nyuszi. Az impulzivitás főképp abban nyilvánulhat meg, hogy rögtön válaszol, mielőtt a kérdés elhangozna, képtelen a várakozásra, félbeszakít másokat. Ha idősebb, vagy folyamatos feszültségek között van, akár könnyebben összetűzésbe kerülhet másokkal, nincs meg hozzá a kontrollja.

A tünetek a korral változnak, enyhülhetnek, de valójában mindig jelen van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tud semmit kezdeni ezzel az állapottal, és a környezetének csak tűrnie kell, de mechanizmus szinten mindig jelen lesz. Felnőttként nem ők lesznek az irodában ülő, monotonitást tűrő dolgozók. De ha a gyerekkoruk, serdülésük alatt megtanultak ezzel bánni, jól lehet kompenzálni, még úgy is, hogy sok esetben beszűkülnek a lehetőségeik hátrányos családi és szociális helyzetük miatt.

Iskoláskorban fontos, hogy olyan iskolába kerüljenek, ahol elfogadják "másságukat". A hagyományos keretekhez nem fognak tudni alkalmazkodni, és teljesítményük sokkal a képességeik alatt lesz. Magatartásbeli problémáik miatt negatív megkülönböztetésben lesz részük. Így ha a szülők, család és a pedagógusok is megértik, a hiperaktív gyereknek ugyanolyan csalódás, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak, s így önbizalma egyre csökken, akkor megfelelő környezetet tudnak biztosítani. Ehhez rengeteg türelem lesz szükséges, hiszen fárasztó dolog újra és újra ugyanazokat a dolgokat elmondani. De ha nem a gyerek rosszindulatának könyvelik el, hanem megértik, hogy bizonyos elvárásoknak nem tud megfelelni, akkor könnyebb. Kisebb a mérce, amihez nagyon egyértelműen, következetes tartják magukat, akkor szép lassan fejlődhet, kontrollt találhat a külső személyektől. A gyerek önbizalma nem annyira sérül, és még a kapcsolat is közelivé válhat a szülőkkel. Ja, és ha még mellé sportol is valamit, az sokat javít a dob a helyzeten!

Nem gondolom, hogy egy bejegyzés során mindent le tudnék írni, de fogódzkodóknak nem lesz rossz. Amit még mindenképpen javasolnék, hogy legyenek közösségben, olyan szülőkkel, szakemberekkel, akik szeretik a hiperaktív gyerekeket. Így a megélt nehézségeket, feszültségeket meg lehet beszélni, a gyerekek kicsit más felelőssége alatt is vannak, és talán más szülők, szakemberek további kapaszkodókat nyújthatnak.

https://www.youtube.com/watch?v=qglxEW9RGeo&feature=related

Múlt héten feltettem egy linket, amelyben nevelési tanácsadók elérhetőségét tettem közzé. Úgy gondoltam, -és most is úgy gondolom-, hogy problémák esetén jól jön a segítség, és könnyebb megtalálni az Önökhöz tartozó intézményt egy összesítőből. Aztán el kezdetem elmélkedni azon, hogy vajon mennyire egyértelmű, hogy milyen szolgáltatásokat nyújt egy ilyen intézmény. Én az iskolában dolgozva folyamatos kapcsolatban voltam a nevelési tanácsadókkal, így megismertem a gyakorlatban is, amit az egyetemen tanultunk. De talán segítség lehet, ha kicsit összefoglalom, mit csinál egy "nevtan", hogy tudják, mire számíthatnak.

A nevelési tanácsadókban több szakterületről több szakember dolgozik. Így megtalálható pszichológus, gyógypedagógus, fejlesztő pedagógus, gyermekpszichiáter. A pszichológus feladatköre a pszichodiagnosztika, ahol probléma meghatározására célzott beszélgetéseket végez a gyerekkel és szülővel, illetve megfigyeléseket, teszteket végez a gyerekkel értelmi képességére, személyiség-felépítésére, mozgás-koordinációjára, képességzavarok felderítésére. Ezután terápia, pszichológiai gondozás következhet. A megállapított probléma szerint meghatározza a pszichológus, hogy milyen terápia, milyen fejlesztés lenne hasznos a gyerek számára, és ehhez a többi szakember segítségét is kérheti. Ezek a pszichológiai terápiák lehetnek egyéniek, vagy csoportosak, illetve családterápiát is megkülönböztetünk, ahol az egész család, mint rendszer van jelen. A pszichológus minden esetben konzultál a szülővel, esetleges tanácsokat ad az otthoni életre, és folyamatosan követi a gyerek fejlődését, és erről tájékoztatják egymást. Emellett fontos lehetőség az egyéb szakemberekkel való kapcsolattartás: az iskolai tanárokkal, a gyerek életében jelen levő egyéb fontos személyekkel. Végül a pszichológus szakvéleményt készít, ahol a gyerek állapotát, fejlődését megírja. Ezt a papírt a szülőnek aláírásával kell igazolnia, hogy ismertették annak tartalmát, amennyiben nem ért egyet a véleménnyel, eljárást kezdeményezhet.
A pszichológus mellett dolgozik fejlesztőpedagógus is, aki a tanulásban akadályoztatott, tanulási kudarcokat megélt gyerekeket segíti. Az erős oldalból indul ki, hogy sikerélménye legyen a gyereknek, s eközben fejleszti az egyéb képességeket is különböző módszerekkel (hagyományosan, vagy alternatív módszereket bevetve). A cél, hogy a gyerek saját értelmi képességeihez legyen igazítva az elvárás, és a maximumot ki tudják belőle hozni. A következő terülteket érintik:

• készségfejlesztés játékkal, bábozással, rajzolással stb.
• tanulási korrekció,
• diszlexia-, diszgrafia-, diszkalkulia-prevenció,
• diszlexia-, diszgrafia-, diszkalkulia-korrekció,
• kis- és nagymozgások fejlesztése,
• finommotorium fejlesztése,
• tantárgyi korrekció,
• tanulási technikák kialakítása,
• tanulási motiváció fejlesztése,
• csoportos komplex fejlesztő foglalkozások iskolára való felkészítés céljából,
• a beszédkészség, kifejezőkészség fejlesztése, mennyiség fogalom kialakítása,
• az ismeretkör bővítése, a figyelem és a fogalmi gondolkodás fejlesztése, stb.

A gyógypedagógus a tanulási, illetve képességbeli zavarokkal küzdő gyerekekkel foglalkozik. Diagnózist állít, illetve gondozásba veszi őket. A szülőkkel való beszélgetés során feltérképezi a gyermek fejlődésének jellemzőit, megállapítja a fejleszthetőség mértékét. Az intézmények felé véleményt készít, illetve Szakértői bizottsághoz küldheti tovább a gyereket. Emellett fontos a korai fejlesztés, vagyis az óvodába képességzavarral bekerült gyerekekkel speciálisan foglalkozik, hogy a lemaradás minél kisebb legyen, illetve felzárkózhassanak társaikhoz.
A gyermekpszichiáter foglalkozik azokkal a gyerekekkel, akiknek a fejlődési zavara hátterében organikus ok látható. Szükség esetén gyógyszeres kezelést kezd.
A nevelési tanácsadók alap feladata tehát a tanulási, magatartási, beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekek vizsgálata, szakértői vélemény írása, illetve terápiás javaslat. A nevelési-oktatási intézmények által küldött, beilleszkedési, tanulási, magatartási (BTM) problémával rendelkező gyerekek vizsgálatait egész tanév folyamán végzik. Ennek rendje a következő: az iskolák (óvodák) írásban, lehetőleg erre rendszeresített kérdőívükön beküldik írásbeli kérelmüket. Ezeket a team megbeszélések alkalmával elosztják, az időpontról a szülőt az iskolán keresztül értesítik. A nagyszámú vizsgálat miatt gyakran több héttel később tudják behívni a gyerekeket. Az elvégzett vizsgálat időpontjához képest 30 napon belül írásos szakvéleményt készítenek, amit az intézmény és (kérésére) a szülő is megkap. Az iskola (óvoda) által hivatalosan kezdeményezett BTM vizsgálatokon a megjelenés kötelező! Ezekre a gyerekeket a szülő kíséri. A pedagógiai vélemény aláírásával, valamint személyes jelenlétével a gondviselő jelzi beleegyezését a vizsgálat lefolytatásába.
A vizsgálat időtartama kb. 3 óra. Két szakember: pszichológus és gyógypedagógus együtt végzi (amennyiben tanulási probléma nincs, egyedül a pszichológiai rész is elegendő). Az alapos anamnézist általában a pszichológus veszi fel, amíg a gyógypedagógus a pedagógiai vizsgálatot végzi. Ez kiterjed a jelzett részképesség gyengeség mértékének megállapítására, és az okok feltárása céljából végzett kiegészítő vizsgálatokra. Ezután, rövid pihenőt követően, pszichológiai vizsgálat következik. Ennek része: célzott beszélgetés a gyerekkel, intelligenciateszt, családrajz, projektív teszt, valamint szükség esetén kiegészítő vizsgálatok. Amennyiben a kijelölt idő minderre nem elég, a vizsgálatot másik időpontban folytatják. A szülővel eredményeiket és tapasztalataikat mindig megbeszélik, majd ezeket írásba foglalják, és elküldik a vizsgálatot kezdeményező intézménynek és kérésére a szülőnek is.
Emellett fontos feladat az iskolaérettségi vizsgálat is, mely minden évben visszatérő feladat. Az iskolába kerülő gyerekek egy rész nem feltétlenül rendelkezik a megfelelő képességekkel az iskola kezdéséhez, annak ellenére, hogy korban már iskolaköteles. Így a nevelési tanácsadó véleménye kell hozzá, hogy hivatalosan is egy évet még az óvodában töltsön. Fontos kérdés azonban, hogy tényleg hasznos-e, ha a gyerek még egy évet az óvodában tölt: ha éretlen, és egy év alatt behozza a fejlődést, és társait követni tudja, akkor mindenképpen hasznos. Azonban akinek képességbeli lemaradásai vannak, értelmi szintje alacsonyabb, nem tudja behozni az egy év „halasztás” alatt sem, és talán többet ártanak vele. Így nagy felelősség megállapítani, hogy ténylegesen mi segít a gyereknek: óvoda, vagy speciális, felzárkóztató iskola.
A nevelési tanácsadók feladata emellett a prevenció is. Az óvodák nagycsoportos gyerekeinek vizsgálatával kiszűrik a tanulási zavaros gyerekeket, és fejlesztésükkel még iskola előtt korrigálják a problémát.

http://www.support.celodin.hu/lap1.htm

Ha szükségük lenne szakember segítségére, a kerületi gyermekjóléti és családsegítő szolgálat ismerete jól jöhet. A fenti oldalon megtalálják, hogy melyik kerületben milyen szolgáltatást tudnak nyújtani, hol, mikor, hogyan tudják elérni őket. Jogi tanácsadás, pszichológiai megsegítés, fejlesztés, esetenként gyerekfelügyelet is rendelkezésükre állhat. Szükség esetén böngésszenek!

http://www.babaklub.com/

Ezen az oldalon talán megtalálják az Önöknek megfelelő babysittert, vagy csak ideiglenes gyermekfelügyelőt. Emellett könyvajánlás, aktuális akciók is fellehetőek.

Ha nézegették már a link-gyűjteményemet, találkozhattak egy koraszülött kisbaba naplójával is. Sőt, ha az ajánlást is elolvasták, akkor kiderült Önök számára, hogy egy kedves barátnőm gyermekéről van szó. Mikor először találkoztam velük már otthoni környezetben, az én véleményemet is kikérte, milyennek látom a picit, és tudok-e valami módszert, ami segítheti a fejlődését. Csecsemőkkel, és főképp koraszülöttekkel nem sok dolgom volt a múltban, maximum amit az egyetemen tanultunk, de nyitott füllel jártam, és így találkoztam az "anyakabin" kifejezéssel.

Anne-Marie Vermeulen-Saurel: Az aquamater elmélet - Anyától anyáig... vízemlékezet, (Folpress Kiadó, 2011.) könyvében ír az szülési traumáról, illetve annak helyreállítására irányuló terápiáról, az anya-kabin módszerről. Az elmélet arra épül, hogy gyermekkorban, sőt a felnőttkorig megmaradó jellegzetes tünetek mögött sok esetben a szüléssel kapcsolatos negatív élmény áll. Ez okozhat testi tüneteket, mint asztma, bronchitis, gyakori hasfájás, de viselkedésbeli jellegzetességeket is, mint az autoritástól való félelem, engedelmesség hiánya, menekülés az akadályok elől. A korai élményeink, magával a születéssel kapcsolatos emlékeink is okozhatják ezeket a tüneteket.

Koraszülötteknél, ahol nem természetes úton, felgyorsítva, feszült, mesterséges eszközöket bevetve történt a szülés/születés, szinte biztos, hogy megjelennek ilyen tendenciák. Illetve azoknál a csecsemőknél, akik extrém rövid időt töltöttek az anyaméhben, kevésbé tudták átélni a teljes biztonság, teljese elfogadás légkörét, máshogyan alakult az anya-gyerek kapcsolat.

Az anyakabin olyan módszer, ami visszaállítja a gyerek biztonságérzetét, bizalmát, és -mivel az édesanyával együtt vesznek ezen részt,- az anya-gyerek kapcsolat is mélyebbé válik. Sajnálatos módon hivatalosan ez a módszer még nincs Magyarországon, és mivel sok eszközt igényel, az anyagi vonzata miatt nem tudom, hogy mikor lesz jelen. Ám kedves szupervízorom, az integratív képzésen nem arra tanított, hogy itt megálljak, hanem inkább kreatív legyek. Ő úgy képzelte el ezt a módszert, hogy otthon is meg lehessen valósítani.

A módszer lényege, hogy egy védett, biztonságos közegben legyen együtt az anya és a gyermek. Ehhez a költséges helyiség helyett a gyerekszobát tudom ajánlani, ahol egy elkülönített kis sarokban egy sátorszerű építményt érdemes építeni. Ha pokróc szegélyezi, még jobb, így az anyaméh melegét is imitálják. A furcsa belső fényeket meg lehet oldani úgy, hogy az alapvetően sötét szobában pár tompa fényű lámpa ég, amit még távolabbivá tesz a pokróc. A háttérben kellemes zene szólhat, ami nem csak a gyereknek, hanem az anyukának is pozitív. Emellé az anya is énekelhet, ez nagyon sokat számít, hiszen a magzat és anyja között is úgy alakul ki a k2apcsolat, hogy az anya beszél a picihez, s így egyre jobban megismeri hangját. Nem kell félni az énekléstől, nem kell szépen, csak dudolászni, hogy érezze a baba, szeretik. Ezek mellé fontos a testi kapcsolat, simogatás, masszírozás, ölelgetés. Ha ezeket meg tudják csinálni, szinte olyan lesz, mint az a híres anyakabin. Ha egyszer bejön Magyarországra, majd összehasonlítjuk....Addig is ezzel tudják erősíteni a kapcsolatot csecsemőjükkel, főképp ha kimaradt a természetes születés.

Az anyakabinról: http://tv2.hu/mokka/video/anyakabin-modszer