A napokban anyává válik egy ismerősöm. Ez olyan egyszerűen hangzik. A nők nagy része anyává válik egyszer. De az már sokkal kérdésesebb, hogy mikor készül fel arra, hogy gyermekének gondviselőjévé váljon. Mikortól kezd kialakulni az a kötődés, az a kapocs, ami mindennél erősebb? Hogyan erősödik és épül az anya és gyermeke közötti kapcsolat? Ezek a kérdések főképp azért kezdtek foglalkoztatni, mert az emlegetett ismerősöm egyik napról a másikra válik anyává. Gyermekével úgy kell kialakítani a bensőséges viszonyt, hogy nem fogantatásától ismeri, csak a születésétől. Most arról szeretnék pár gondolatot írni, hogy a magzati korban, a fogantatástól a születésig micsoda lehetősége van az anyának és apának arra, hogy megfelelő alapokra helyezze a gyerekükkel való összehangolódást, a gyermek biztonságérzetét, érzelmi életét.

Nagyon sokáig nem feltételezték, hogy az anya hasában élő magzat intelligens, érző és érzékelő lény. Persze nem mondható, hogy már a kezdetekkor ugyanolyan képességekkel bír, mint a 9. hónapban, vagy esetleg a születése után. Az viszont elmondható, hogy kapcsolatban van a körülötte levőkkel. Természetesen főképp az anyával. Annak ellenére, hogy szervei még nem alakultak ki teljesen, képes hallani, érzékelni. A huszadik században talán egyértelműnek tekintettük, de korábban ismeretlen volt az a tény, hogy a magzat megismeri édesanyja hangját, megnyugszik éneklésére, babusgatására. A terhesség elején még kevésbé, de egy idő után a nyugalmi és aktív periódusok összehangolódnak anya és gyermek között. Ezzel is elindítva a szimbiózist, az együttélést a két fél között. Ugyanúgy, ahogy az anya egyre jobban keresi gyermeke jelenlétét, a magzat is vonzódik anyja közeledéséhez.

Arról most már nem beszélhetünk, hogy a gyerekkel csak akkor kell "számolni", ha már megszületett. Nagyon is tudjuk, hogy a korai hatások egy egész életre végig kísérik. Emiatt is hangsúlyozzák manapság az egészséges táplálkozást, a káros szenvedélyektől való távolmaradást, vitaminos, stb. Nem is mennék bele, hiszen minden ezzel van tele. De mit mondanak az anya lelki, érzelmi állapotáról? Hiszen ha testben egyek a magzattal, akkor a lelki megélései is hasonlóak, nem?

Természetesen nagyon hamar kialakul ez az egység, és a magzat átéli azokat a hangulatokat, amelyek az édesanyát érik. Az természetes, hogy mindenkinek vannak rosszabb napjai, feszültebb pillanatai. Ilyenkor a baba is megérzi, de nincsen rá jelentős hatással. Azonban azt kell, hogy mondjam, a hosszútávú idegeskedés, harag, vagy gyász igenis kihat a gyerekre. Tulajdonképpen ez nem szűnik meg a megszületéssel, hanem körülbelül a gyerekek két éves korukig azt élik át, az az érzelem uralkodik rajtuk, ami az édesanyán. Például ha sajnálatos módon valamilyen gyászban van az anyuka (elhunyt egy szeretett személy, vagy el kellett búcsúznia valamilyen kapcsolattól, tevékenységtől), akkor ezen a folyamaton a kicsit is végig megy. Nagyon fontos észre venni, hogy mit is közvetítünk a magzat, illetve a csecsemő felé, hiszen ezek olyan félelmet okozhatnak benne, olyan szorongást, amely hosszútávú tulajdonságává válhat.

Nézzük csak, mit is tehet az anyuka, illetve az apuka? Mire van szüksége a magzatnak?
Remélem nem tűnik elcsépelt szónak, de igazából szeretetre van szüksége. Egy picit konkretizálva a biztonság, az elfogadottság érzése a legfontosabb. Itt nehézség adódhat, ha a picit nem várták. A későbbi családi életük érdekében nagyon fontos, hogy ezt már itt, a terhesség alatt rendezzék magukban, foglalkozzanak vele, mert a gyermek megérzi, ha nincs teljesen elfogadva, és lehetne belőle később galibák (pl.: viselkedési problémák). Ha egyszerűen olyan helyzetben vannak ami feszültséggel jár, de nem lehet ezen változtatni, próbáljanak meg nyugalmat keresni maguknak és a babának is. Ha van valamilyen elfoglaltság, ami a biztonságról, ellazulásról szól, sokat számíthat. És a feszült, bizonytalan helyzetekben is tudják azt közvetíteni magzatuk felé, hogy minden rendben van, együtt nem lesz gond. Az ilyen légkörben született gyermekek sokkal kiegyensúlyozottabbak, és könnyebben megbirkóznak a nehézségekkel, mint akik folyamatos félelemben, idegeskedésben vannak.

De most nézzünk egy egyszerűbb terhességet. Nincs olyan élethelyzet, ami nehezítené az egymásra hangolódást, nincs tartós és erős frusztráció. A 9 hónap alatt sok idő van arra, hogy elkezdjék kialakítani a fent említett biztonságos anya-gyerek kapcsolatot. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül könnyebb lesz minden, csak azt, hogy a gyermek és az anya elkezdi egymást megérteni, és elfogadni. Vannak babák, akik könnyen szopnak, könnyen alszanak. Vannak, akik sokat nyűgösek, és olyanok is, akik az elején sírósabbak, majd egy idő után könnyebb hozzájuk közel kerülni, csak idő kell nekik a "felmelegedéshez". Az egymásra hangolódás arról szól, hogy megtanulja az anya és az apa, hogy a gyermeket hogyan lehet a legjobban megnyugtatni, s közben a baba megtanulja, hogyan tud a legjobban jelezni szülei felé. Egyre megkülönböztethetőbbek a sírások, a gügyögések. Ha a magzati lét alatt elkezdik kialakítani ez a kapcsolatot, ha már a terhesség alatt is keresik a baba megnyugtatásának lehetőségeit, ha a biztonságérzetet képesek erősíteni a piciben, az egymásra hangolódás már előrébb fog tartani a születés pillanatában.

Mivel erősödik a kapcsolat, mikor még nem is lehet látni, nem is lehet hallani a picit?
A baba már akkor is hall, mikor Önök még nem hallják őt. Ha beszélnek, énekelnek hozzá, ő megérzi, hogy ez neki szól. A legerősebben azok az érzelmek hatnak rá, amiket szinte ki sem mondanak, csak éreztetnek. Kialakíthatnak olyan időszakokat, amikor rendszeresen ugyanaz történik, ugyanazt a zenét hallgatják, együtt pihennek. A másik nagyon fontos tényező az érintés. Megfigyelték, hogy a simogatásra a magzat odabújik, és közeledik a kellemes érzést keltő személyhez. Amikor már nem fogja Önöket elválasztani a pocak, ugyanezekkel tudják fenntartani a biztonságérzetet, a szeretet.

Mint azt már sokan tudják, az édesanyám pszichológus. Azt ki-ki döntse el, hogy ez pozitívum, vagy negatívum. Én csak annyit szoktam mondani a szokásos "milyen érzés volt egy pszichológus lányaként felnőni" kérdésre, hogy "nem próbáltam nem pszichológus lányaként". Szóval a lényeg, hogy sokat tanultam tőle, és ez most elsősorban az anyára vonatkozik, amit az utóbbi jó pár évben a szakmai kérdésekkel is bővített. No de miért is innen indulok? Mert édesanyám tanította nekem ezt a szót: "mutyikolni". És tulajdonképpen az újra és újra megjelenő problémát, amiről ma kicsit elmélkednék, ő is szívén viseli. Mondhatni zavarja. Szóval arról beszélgettünk, hogy miért is alakul úgy a szakma, ahogy alakul. Vagyis miért van egyre több álszakember és mutyikoló?

Ha engem kérdeznek, inkább onnan indulnék el, hogy milyen a pszichológus képzés. Ezt első kézből tudom, én is ezen az úton vagyok. Ahhoz, hogy olyan szakemberré váljunk, aki megfelelő tudással, szakmaisággal rendelkezik, végig kell mennie ezen a vonalon. A pszichológia mesterképzésen megtanuljuk az elméleti alapokat, és arra épül a szakképzés. Van, aki tanácsadásra megy, van, aki klinikusra (csak hogy a két leggyakoribban említsem). Jó esetben terápián olyan szakemberrel találkoznak, aki pszichológus, klinikai szakpszichológus és valamilyen módszerben képzett terapeuta. Sok év alatt gyűlik össze az a tudás, amivel a legjobban tudjuk segíteni az embereket, az én esetemben a gyerekeket és a szülőket. Persze nem azt szeretném mondani, hogy nem láttam gyereket, míg nem értem a képzéssor végére, mert akkor még 4 évig otthon ülnék...Csak azt, hogy érdemes tudni, hogy kinek milyen képzettsége van, mire jogosult a tudása alapján. Ugyanis elképzelhetőnek tartom, hogy ha olyan ember foglalkozik pszichés problémával, aki nem teljesen ért hozzá, akár károkat is okozhat.

Miért jön fel ez a téma? Hiszen olyan egyértelmű, hogy a pszichológusnak mi a dolga, mivel lehet hozzá fordulni.
Ám a gyakorlat nem ezt mutatja. Sokan használnak olyan címeket, amik nem egészen takarják a valóságot. Például rengeteg tanácsadó van. Sok esetben megfordul a fejemben, hogy pontosan milyen tanácsadóról van szó. Hiszen egy pénzügyi tanácsadó is így hívja magát. Elképzelhető, hogy nem is pszichológus, nincs meg az ismerete az alappszichológiai, emberismereti területeken. Ez a helyzet fennáll terapeutáknál is. Vannak képzések, amelyek pár hónap alatt lezajlanak. És nagyon hasznosak. A végén mégis más tudással rendelkezik az, akinek az alapvégzettsége pszichológus, és beépíti a tanultakat a korábbi tudásukba, vagy egy rendőr, fogorvos, vagy közgazdász, aki kíváncsian figyel, majd 3 hónap után kiteszi, hogy "gyerekterapeuta", vagy "életvezetési tanácsadó", miközben tudása kevés ezekhez. Azt gondolom, hogy sok elméletet tanulunk az egyetemen, és sokszor úgy véljük, hogy nem sok köze van a valósághoz. De igazából a további képzések akkor nyernek értelmet, mikor ezekre a tudásokra épülnek rá. Nem gondolom, hogy felesleges lenne az az 5 év.

Még mielőtt félreértés esne, szeretném tisztázni, hogy tiszteletben tartom a mások munkáját, szakmáját. Biztos vagyok benne, hogy az ő tudásuknak is megvan a helye. Csak fontos ismerni a saját határainkat. A szülőknek, pácienseknek, Önöknek pedig nyitott szemmel, elővigyázatosan kell körbe nézni, hogy kitől kérnek tanácsot, kire bízzák gyermeküket. A gyógyulás egyik legfontosabb tényezője a bizalom, és sokat lehet fejlődni attól, hogy a szakember és a páciens között mi zajlik. De mégis kell mögé a tudás is. Hogy felelősségteljesen tudja vállalni azt a feladatot, amit épp ellát.

Visszatérve a határterületekre. Nagyon örülök neki, hogy nem csak pszichológusok érdeklődnek a pszichológia és terápia iránt. Úgy gondolom, hogy azt a tudást nagyon jól lehet alkalmazni a saját alapszakmán belül. Például egy lelkész, aki pasztorálpszichológiával foglalkozik, nagyon is hasznos csoportokat tud tartani pszichológiai, terápiás szemlélettel, de az alaptudás nélkül vannak olyan esetek, olyan helyzetek, amiket nem tud megoldani, nem tud átlátni. Ugyanez a helyzet egy pszichodramatistával, aki remek csoportokat tud végigvinni egy drámavezetővel, de attól még nem pszichológus.

Mire érdemes figyelni?
Azon túl, hogy a választott szakember képzettségét, személyiségét kicsit megvizsgálják, feltűnő lehet, ha azt hangoztatja, hogy nagyon rövid idő alatt gyógyít. Vannak kisebb problémák, amelyekkel elég pár alkalommal konzultálni, de általában a konfliktusok, személyiségtényezők összetettebbek annál, hogy gyors változást lehessen elérni hosszútávra. A rohanó világ emlegetése lassan elcsépelt lesz, de sajnos azt kell mondjam, hogy aki garantálja, hogy a harmadik alkalommal meggyógyul valaki, és élete problémája megoldódik, az biztosan nem terápiát csinál. Ilyen esetben mindenképpen érdemes figyelmesnek lenni, és helyén kezelni a dolgot.

Én csak azért bátorodtam megírni ezt a bejegyzést, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nem mindenki olyan szakember, akire érdemes rábízni a gyermeküket. Fontos az elővigyázatosság, a körültekintés, hogy olyan emberrel dolgozzanak együtt, olyan mebertől kérjenek tanácsot, aki valójában szakember. És nem csak mutyikol, hanem terápiát csinál, gyógyít. Fontos, hogy bízzanak benne, hogy elismerjék munkáját, és hogy meglegyen a megfelelő háttér a munkához, és annyit vállaljon, amennyi a saját határa. Arra biztatnám Önöket, hogy találják meg a megfelelő személyeket. Remélem én lehetek az egyik:)

Vass Zoltán a rajzelemzés nagy mestere, és szíves figyelmükbe ajánlom honlapját, ahol sokat megtudhatnak a rajzelemzés technikájáról. Mind videókat, mind anyagokat, illetve on-line rajzteszteket is találnak az oldalon:

A mai nap témáját egy ismerősöm kérdése adta. Örömmel vettem tudomásul, hogy ő is ide tévedt a blogomra, és gyereknevelési kérdésekre keresett választ. Mivel az aktuális érdekeltsége rajzfejlődéssel kapcsolatos -és erről még nem írtam-, gondoltam, akkor  legyen ez a mai téma. Nem csak azért, mert remélem, hogy továbbra is nézegetni fogja a blogom, hanem azért, mert ez tényleg egy érdekes és izgalmas téma. szerintem jól jöhet minden szülőnek, és örülök, hogy erre felhívta a figyelmemet.

A gyerekrajzokkal pszichológusként nagyon sokat foglalkozom, bár többnyire terápiás céllal. Ugyanis megfigyelhető, hogy a gyerekek számára nagyon fontos a rajzolás folyamata. Ritka, hogy egy gyerek ne rajzoljon egyáltalán, függetlenül attól, hogy ezt jól, vagy rosszul csinálja. Olyan ez, mint a játék, a mese. Ebbe is el tud mélyülni annyira a gyerek, hogy szinte módosult tudatállapotban van. Olyan örömöt él át, amely kielégíti szükségleteit ezalatt az idő alatt. Ebből adódik maga a fejlődése is, hiszen eleinte csak a ceruza, zsírkréta mozgatása ad örömöt, az, hogy nyomot hagy. Aztán az alkotás vágya, a "teremtés" egyre szélesebb körű lesz. Elkezd jelentést adni, majd megpróbálja ábrázolni a látottakat. A folyamatos gyakorlással, a rajzolás örömével lesz egyre ügyesebb.

De nézzünk vissza egy pár szó erejéig a rajzra terápiás szemmel. Az előbb említett örömön kívül a gyerekek megjelenítik rajzaikban pszichés, érzelmi állapotukat. Ezt tudjuk mi, pszichológusok felhasználni ahhoz, hogy megismerjük a gyerek problémájának valódi okát. Így a rajzok ismerete lehetőséget ad arra, hogy mélyebben ráláthassunk a gyerekre. Megfigyelhető például, hogy a szomorúságot, dühöt szimbolikusan kifejezik rajzaikban a kicsik -és nagyobbak is. Egy síró virág, egy égő ház, egy tűzokádó sárkány, vagy egy fekete felhő...jelzések lehetnek nekünk, felnőtteknek. Persze nem egyszeri megjelenésről van szó. Nem szabad megijedni, ha néha, zaklatottabb periódusában furcsább dolgokat rajzol a gyermek, hiszen ez mindannyiunkkal előfordulhat. Érdemes nézni a gyermekek alkotásait, de nem kell véresen komolyan venni egy-egy motívumot. Ha azonban rendszeresen látnak ábrákat a fent említettek közül, vagy azokhoz hasonlót, lehet, hogy érdemes megkérdezni egy pszichológust. Ha egy hozzáértő szakember látja a rajzokat, fel tudja mérni a gyerek pszichés állapotát, és a rajzon keresztül gyógyító mechanizmusokat indíthat el.

A lelki állapot felmérése mellett kognitív képességek, megismerő funkciók megfigyelésére is alkalmas a rajz. Goodenough emberrajz tesztjével gyakran szokták megvizsgálni, hogy a gyerekek rajzolási képessége (RQ) normál sávba esik-e. Mivel nem a rajzolás szépségét nézik, hanem azt, hogy az ábrázolás során mennyire részletes, mennyire tér ki a különböző testrészekre, mennyire arányos, ezért a "rosszul rajzoló" gyerekek is kaphatnak normál értéket. Ebből azt lehet látni, hogy ezzel a teszttel inkább az intelligenciáról kapunk jelzést, mint a rajztehetségről. Ha érdekli, hogy gyermeke milyen kategóriába esik, nézze meg on-line: Goodenough emberrajz teszt. Mivel a rajz minősége hasonlatos az értelmi képességhez, így a kapott "rajzkvóciens" az IQ értékével közel azonos. A kapott rajzérték 100 körül (85-115) tekinthető normálértéknek. Ez a teszt sem értelmezhető önmagában, nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, csak viszonyítási pontot ad.

De most nézzünk vissza az elejére. Hogyan is kezd el rajzolni a gyerek, és hogyan jut el odáig, hogy ábrázoljon, kifejezze érzelmi állapotát.

Három éves koráig a gyerekek csak firkálnak. Képesek már megfogni a ceruzát, és élvezik azt, hogy nyomot hagynak a papíron- esetleg az asztalon, falon. Megfigyelhető a mozgás, a lendület öröme. Ez a fajta firkálás, az alkotás egybe esik a szobatisztaságra szoktatással is, melyet meg is könnyíthet, ha a rajzolás nem annyira kötött, és piszkolhat a gyerek. Jól jön ilyenkor a vízfesték is. Ábrázolásilag azonban még nem számíthatunk semmire. A gyerekek néha önkényesen címet adnak a firkarajzoknak, de sokszor ezt is inkább csak azért, mert megkérdezzük, hogy "és ez mi?". Ebben az időszakban nem az ad örömöt a gyerekeknek, hogy egy meglévő tárgyat utánozzanak, vagy kifejezzenek valamit, pusztán az alkotás a cél.

Óvodás kor körül (3-6 év) megfordul a helyzet, és már megjelenik az ábrázolás vágya. Itt már a külső szemlélő is egyértelműen meg tudja állapítani, hogy mi van a rajzon. Vannak azonban érdekes jelenségek, melyek jellemzőek az ilyen korú gyerekek rajzaira. Az egyik az átlátszóság. A rajzon nem okoz problémát a gyerekeknek, hogy a ruha alatt láthatóvá válik a takarásban levő testrész, vagy a ház falán belül az emberek. Emellett megfigyelhető a többszempontúság, vagyis egymás mellett megférnek a valóságban egymást kizáró tényezők. A gyerekeknek nem okoz gondot, hogy valami egyszerre oldal és elölnézetből is ábrázolva legyen. Egy emberrajz esetében, például, ez azt jelentheti, hogy az oldalról megrajzolt arcon két szem és két fül található -mint ahogy az szemből látható. Ez annak köszönhető, hogy a gyerekek azt rajzolják le, amit tudnak, ami az aktuális tudásuk az adott tárgyról. Illetve az érzelmi színezet is megjelenhet, például a számukra fontos dolgok felnagyítva, eltúlozva jelennek meg. Ennek a korszaknak az elején még előfordul az is, hogy a megjelenő elemek egymástól függetlenek, nincsenek viszonyítva, elhelyezkedésük véletlenszerű, így lehetséges, például, hogy a lap egyik felén található egy szem, míg a másik végében egy orr. Tematikájában tudni kell, hogy a kedves családrajzok, házak, virágok mellett gyakori, hogy szörnyek, vadállatok is vannak a rajzon. Ez a félelmek enyhítése, feldolgozása miatt szükséges. Mint már korábban írtam, nem kell megijedni ettől, bár ha hosszan előáll a helyzet -hónapokig csak zaklatott rajzokat alkot-, azért figyeljenek oda.

Iskolás korban egy újabb szakaszba lépünk. Itt már befolyásoló tényező az is, hogy egymáshoz hasonlítják magukat, és elkezdődik a rajzoktatás is. Az ismert, tanult elemeket eddig is használták rajzaikban (geometriai elemek), és ebben az időszakban felerősödik egyfajta precizitás. Itt képesek órákig elpepecselni egy háztető színezésével, és törekszenek a tökéletességre. Sokszor szigorúak önmagukkal, és céljuk a valóság minél pontosabb lemásolása. Ebben a korban gyakori a "kopírozás", vagyis bizonyos rajzok pontos utánzása.

A prepubertásban (10-13 év) eltűnik ez a rajzolási kedv. Ebben benne van a kötelező rajzóra is, de inkább az, hogy nem akarja megmutatni magát, rejtőzködőbbé válik. Ha rajzol, akkor inkább szereti titokban tartani, de megjelenik az önarckép, saját nem preferálása, és egyénibb stílus.

Serdülőkorra inkább az emblémák, szlogenek rajzolása jellemző, mely identitásának kialakulásában segít. Mivel a rajzfejlődés már megállt, így itt elkülönülnek a "jól és rosszul" rajzoló fiatalok. Érdemes azonban nem minősíteni alkotásaikat, hogy ne menjen el a kedvük -még jobban-, és fel tudják használni érzelmeik, konfliktusaik kifejezésére, eltávolítására.

Ha valaki eljut idáig, azaz a bejegyzésem végéig, annak szíves figyelmébe ajánlom Vass Zoltán honlapját, ahol rengeteg dolgot megtudhatnak a rajzelemzés technikájáról. Addig is hagyják gyermekeiket rajzolni, mert ez nagyon sokat segít nekik abban, hogy megélt nehézségeiket "kitegyék", és ne magukban hordozzák. Sokszor spontán módon alkalmaznak olyan terápiás eszközöket, amiket mi évekig tanulunk az egyetemen és utána.

Egy korábbi bejegyzésemben (A zenéről-személyes) már írtam a zenéről, és biztosan feltűnt Önöknek, hogy szívügyem ez a téma. Mivel jómagam is zenész vagyok, és emellett pszichológus is, azt mondhatom, hogy hiszek a zene gyógyító erejében. Bár zeneterápiás szakképzettségem nincs, a különböző workshopokon való részvétel, a saját tapasztalat azt bizonyítja, hogy igenis lehet használni zeneterápiás eszközöket egyéni és csoportos terápiában is. Személy szerint igényem is van rá, de ha megnézzük a különböző művészetterápiás, szimbólumterápiás eszközöket, mindegyik felhasználja valamilyen formában a zenét. Például a festés, rajzolás előtt sok esetben célzott zenét hallgatnak, megfigyelik, hogy milyen érzelmeket vált ki, és azt alkotják meg. A meditációhoz, ellazuláshoz is sokszor használnak olyan zenéket, amely a befelé figyelést ösztönzi. Mindannyian nyitottak vagyunk a zenére, függetlenül attól, hogy milyen képzettségünk van, milyen stílusú zenét hallgatunk, játszink-e hangszeren.

Ez az erős kapcsolat a zenével még a magzati korból indul. Két cikket is olvastam a minap a témában, és mind a Mindennapi Pszichológia Magazinban (II. évfolyam 5. szám, 2010. október-november), mind a Psziché Magazinban (II. évfolyam 4. szám, 2011. augusztus-szeptember) fellelhető a korai fejlődésünk alatti hanghatások szerepe a zenéhez való viszonyunkban. Ugyanis 9 hónapig olyan közegben fejlődtünk, ahol folyamatosan ritmusok (szívdobogás, légzés) és hanghatások (bélmozgás, érrendszer aktivitása) értek bennünket. Erre a "zenére" épül még az édesanya hangja is. Ezek a hanghatások a későbbiekben is fontosan a csecsemő számára, biztonságot ad a megjelenésük, és ezeket az élményeket is próbálja felidézni a zeneterápia.

Mivel a módszer egyáltalán nem a verbalitásra épül, megfigyelhető, hogy olyan traumákat, nehézségeket, félelmeket, különböző érzelmi állapotokat lehet felidézni, amely a szavakkal történő terápia során szinte lehetetlen lenne. Ugyanis egy jó pár évig nem kezd el beszélni a gyerek, így 1-3 éves koráig történt konfliktusos helyzet felidézése akadályokba ütközhet. A zeneterápia (és más non-verbális eszközök) azért tudnak jól működni, mert érzelmi hatásokat, élményeket idéz fel, dolgoz fel, így megközelíthetővé válnak olyan emlékek is, amelyek esetleg tudatosan nincsenek is jelen, nem megfogalmazhatóak.

A zene nagyon intenzíven hat az emberekre. Egyrészt azért, mert nagyon korai élmények kötődnek hozzá. Másrészt azért, mert a zene nem a tudatosságot célozza meg. Mind a hangadással, saját énekhangunk használatával, mind a különböző hangszerekkel adott érzelmi állapotokat tudunk átélni újra, mely a pszichés betegségek gyógyításánál nagyon fontos tényező. Ilyen nehézségek során mindig megfigyelhetünk valamilyen érzelmi gátoltságot, vagy akár pont érzelmi elárasztást. Ezek koordinálásában a zene hasznos eszköz. Figyeljük meg először is a hangadás jelentőségét. Egyrészt már az is fontos hatás, hogy ez egyfajta önkifejezés, önmagunk megmutatása, feltárása. Ezután viszont következik az önmagunk megismerése. A légzéssel, szánk használatával hasonlóan használjuk testünket, mint az érzelmek kifejezésénél. A sírás, a nevetés, az öröm, a meglepődés, az ijedség, mind igénylik az arc mimikáját, a levegővétel változását. Sok esetben a lelki probléma abból ered, hogy ezek nincsenek szabadjára engedve, melynek gátlása öntudatlanul történik éneklés, hangadás közben. Az ütős hangszerekre gondolva megfigyelhetjük, hogy intenzív testmozgás, feszültség jár velük, mely nagyon jó kifejezése a dühnek, haragnak. Persze ez csak egy pár példa, de láthatják, hogyan lehet egyszerűen használni a természettől kapott zenei eszközöket.

Az együtt zenélésnek további jótékony hatása is van. Mivel a zene kommunikáció, a zene egyfajta nyelv, a különböző szociális képességek is fejleszthetők. A zenét használják agysérült betegekkel, akik nem tudják felvenni a kontaktust a terapeutával, csak a zenén keresztül. Ez a kontaktusteremtés, a csoport tagjainak egymásra hangolódása javítja a nyitottságot, a szociális érzékenységet is. Illetve az érzelmek megismerésén túl az érzelemkifejezés, azok kontrollálása, vagy épp elengedése is fontos eredmény.

A módszer használatához azonban több eszköz szükséges, mint általánosságban. Ugyanis ahhoz, hogy lehessen együtt zenélni, szükség van egy "hangszer parkra", amelyben különböző ritmushangszerek, dallamhangszerek vannak, mivel nem szereti mindenki kizárólag saját hangját használni. Onnantól, hogy megvannak az eszközök, különböző módon lehet használni őket. Persze attól függ, hogy milyen problémára, milyen céllal használják a módszert. Csoportos és egyéni formában is lehet használni. Sokszor vannak gyakorlatok, játékok a hangszerekkel, illetve lényegi része az improvizáció is. Meg kell itt említenem, hogy vannak tévhitek a zeneterápiával kapcsolatban. Az egyik például arra vonatkozik, hogy nem vehet részt zeneterápián bárki, csak akinek zenei előképzettsége van. Ez egyáltalán nem igaz. Mivel az érzelmek megélése, kifejezése a cél, sokszor még jó is, ha nem ismeri az adott hangszert a páciens, mert így még jobban az ösztöneire, a belső hangjaira figyel. Sokszor szoktak saját készítésű hangszereken játszani, melyek vagy az alkalmon, vagy házi feladatként otthon készültek. Gyerekeknél különösen izgalmas így megoldani a "hangszer parkot".

A zeneterápia során nem minden esetben van szó aktív zenélésről. Ez csak az egyik formája a technikának. Ilyenkor a hangszerekkel együtt alkotnak történetet, idéznek fel érzelmi állapotot. Vannak esetek, amikor "receptív zeneterápiáról" beszélünk. Ezt is emlegettem már, mikor a zene hallgatása, és a kiváltott érzelem megjelenítése, megfogalmazása a cél. Gyerekterápiás helyzetben szerintem nagyon fontos az aktivitás, mivel főképp cselekedeteiken keresztül élik meg emlékeiket, érzelmeiket, de felnőtteknek is csak ajánlani tudom az alkotást, mégha kicsit több bátorságot is igényel.

Van még egy nagy kérdés, melyre nem is biztos, hogy szeretnék válaszolni.

Gyógyít-e a zene önmagában?

A zeneterápia arra épül, hogy a zene mobilizál érzelmeket, melyek terápiás hatásúak. Viszont hangsúlyozzák mellette, hogy megfelelő vezetéssel lehet csak mély traumákat feldolgozni, személyiségbeli változásokat megtapasztalni. Azonban nem szeretnék elmenni amellett, hogy az embereknek természetes igénye van a zenére, és nagyon pozitív hatással van. Az agyi aktivitásunk megváltozik olyankor, és ez a felélénkülés kiterjed az agy egész területére.

Módosult tudatállapotba lehet kerülni egy zenei élmény alatt. Ez pedig ellazulásra, relaxációra, önismeretre, érzelmi fejlődésre, rejtett tartalmak megismerésére ad lehetőséget. Ha gyógyításnak nem csak a komoly pszichés zavar gyengítését, megszüntetését nevezzük, akkor szerintem a zene sokkal pozitívabb hatással lehet az emberekre, mint amire a XXI. században használjuk. Érdemes megfigyelni, hogy ősi kultúrák hogyan zenélnek.

Az előző hónapban már ajánlottam a Pöttömfalva Magazin első számát, amelynek most jelent meg folytatása. Olvassák és kommenteljék! Szívesen várom a visszajelzéseket a témákkal kapcsolatosan.

A magazin elérhető itt: Pöttömfalva Magazin Szeptember

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Pöttömfalva Magazin különszámában készítettek egy interjút velem, illetve bemutatják, hogy mi is történik a Gyermekmosoly blogon. Nagyon hangulatos úgy olvasni a cikkeket, hogy elektronikus elérhetősége ellenére is lehet lapozgatni! Remélem a kedves blogolvasók is megtekintik, mi is készült az eddig bejegyzésekből, és remélem a Pöttömfalva Magazin olvasói belekukkantanak a blogon található bejegyzésekbe is.

A magazin különszáma itt érhető el: Pöttömfalva különszám

Vekerdy Tamást eddig is kedveltem, és szerettem olvasni könyveit, hallgatni előadásait. Ma is találtam egy cikket a legújabb Psziché Magazinban (2011. augusztus-szeptember), amely egy nagyon fontos témáról szólt: Mi történik, ha válnak a szülők. Állítólag erről egy egész könyve fog szólni, mely valamikor az ősszel fog megjelenni. Addig is egy kis ízelítő.

Sajnos az utóbbi évtizedekben nagyon nagy arányú a válások száma. Nem szeretnék számokkal dobálózni, nehogy kritika érjen, de az viszont tény, hogy a gyerekekre semmiképpen nincs jó hatással ez az esemény. Onnantól kezdve, hogy a házaspár gyermeket vállalt -egyet, kettőt, hármat..-, felelős értük. Minden döntésük valamilyen hatással jár, és speciel a válás egy csalódás, melyben elveszítik a szüleik egységét, melyben távolabb kerülnek egyik szülőjüktől, mikor gyökeresen megváltozik minden, és a feszültségek, melyek mindenkit áthatnak, a gyerekek szorongását is növelik. Mégis beszélhetünk olyan megoldásról, amely nem jár ennél több negatívummal. Hiszen az előbbiek felsorolásán túl kismillió más sérülés is előfordulhat a "csúnya válások" során, mikor a szülők ellenségeskedése nem szűnik meg a fizikai elválással.

De mielőtt belenéznénk ebbe a témába, vessünk egy pillantást az előzményekre. Tényleg csak röviden szeretném megemlíteni, mivel korábbi bejegyzésemben már írtam a titok rossz hatásáról (Pszt!Ez titok!). És ez a szülők közötti konfliktusra, az esetleges válásra is igaz. Még mindig divatos dolog, hogy a gyereknek, gyerekeknek nem mondják el a feszültség okát, sőt, sokszor magát a válást sem, és hónapokig hazugságban tartják őket. Ez semmiképpen sem jó ötlet, mert a feszültség megjelenik így is a gyerekben, csak nem fogja érteni, és esetleg irreális félelmei jelenhetnek meg, és közben elveszti bizalmát szülei felé. Fontos a gyerekeknek, hogy tudják, mire számíthatnak. El lehet nekik mondani tényszerűen, hogy mi történik, hogy ez a szülőknek is fáj, és ettől még az apa az apa marad, az anya pedig az anya. Fontos lenne, jó lenne, ha nem kellene a gyereknek hallgatnia az egymás bántását, minősítését, hiszen a gyereknek még mindig fontos a másik fél is. És remélhetőleg az is marad. A titok itt sem szükséges, el lehet mondani, hogy haragszik anya apára, vagy fordítva, de ez nem befolyásolja őt abban, hogy szeresse. Persze beszélni könnyebb erről, a legjobb az lenne, ha megengednék valójában a gyereknek a másik szülővel való együttlétet bűntudat nélkül.

A jó válás egyik tényezőjét már az előbb leírtam: nyíltan kell beszélgetni a gyerekekkel, hogy ez mindenkinek fájdalmas, feszültségekkel teli, ők sem így tervezték. A másik sarkalatos pont a másik szülő elfogadása. A válással megszűntek házastársak lenni, immáron nem egymás párjai, de ettől függetlenül szülők. Ebben a témában mindig össze fognak tartozni, és valamilyen szintű egyezségre kell jutni, hogy ne a gyerek legyen a fegyverük.

Mivel a szülőség örök életre szól, el kell fogadni, hogy gyermekük vágyni fog a másik szülőre is. Most jöhetnek azok a példák, mikor megtagadta, vagy távolságtartó lett a gyerek az otthont elhagyó szülővel...persze. Hiszen csalódott ő is. Meg kell adni neki az időt, hogy újra közeledjen. De ebben az otthon maradt szülőnek is segíteni kell, mégpedig nem azzal, hogy ellene beszél. Meg kell adni a jogot a gyereknek, hogy a másik szülővel legyen, kötetlenül, akár spontán, és ne legyen ettől bűntudata. Sok esetben azért nem javul meg a viszony, mert a szülő, akivel a több időt tölti, szavak nélkül - vagy akár azzal- ellene beszél, s így nem meri jól érezni magát az otthontól távol.

Annak ellenére, hogy fontos az elment szülővel való rendszeres találkozás, nem a legjobb megoldás, ha egy hetet itt tölt, egy hetet ott. Fontos, hogy a gyerekeknek legyen egy bázisa, egy otthona, és a másik szülőnél is legyen fogkeféje, törülközője, esetleg szobája, de csak mint második lehetőség. Nagyobb bizonytalanságot élnek meg, ha folyamatos a változás az életükben, nincs hova tartozniuk. Kell egy állandó otthon. Pozitív tényező azonban, ha megteheti a spontán találkozást. A láthatás válhat zsaroló eszközzé a két szülő között, de nagyon jó lenne, ha ezt elengedve a gyerek érdekeit néznék, és akkor lehetne hirtelen felindulásból találkozni, nem csak az előre eltervezett, bíróság által engedélyezett időpontban. Arra azért érdemes ügyelni, hogy eközben meglegyen a napi rutin, a rendszeresség is. Illetve -főleg nagyobb gyerekeknél- megfigyelhető néha, hogy a gyereke ráállnak a szülők kijátszására, s így nem nagyon tanulnak meg alkalmazkodni. Ez többnyire olyan esetekben jöhet szóba, mikor a két szülő nem beszél, és a gyerek maga dönti el, hogy mikor, melyik szülő szabályának felel meg. Többnyire ezért is érdemes a fontos dolgokban ugyanazt követleni, ugyanazt képviselni.

Még zárásképp essen szó az új partnerekről. Ha a szülőnek új párja lesz, mindig felmerül a kérdés, hogy mikor, hogyan mutassa be, mennyire vegyen részt a gyerekkel való találkozásokon. Általában elmondható, hogy a "minél hamarabb" a legjobb megoldás. A gyerekek úgyis megérzik. Viszont számítani kell arra, hogy nem feltétlenül lesz kedves, elfogadó a bemutatáskor. Hagyjanak neki időt, és nem kell direkt tenni a "gyerek meghódítására", csak legyenek önmaguk, legyenek visszafogottan kedvesek, és cselekedeteikkel közvetítsék, hogy elfogadják a gyereket úgy is, ha nem szereti, elutasítja kedvesüket/önöket-még.  Miközben beengedték a komoly kapcsolatot közös életükbe, maradjanak meg néha kettesben eltöltött idők is gyermekeikkel. Ez családban élőkre, elváltakra, felnőttekre, gyerekekre, mind-mind igaz.

Nem olyan régen kaptam ezt a könyvet édesanyámtól -aki szintén pszichológus. Korábban nem hallottam róla, ám ajánlom mindenkinek a figyelmébe. Könnyen olvasható regény egy lány evészavaráról. Pontosabban az író sajátélményét osztja meg, hogyan került bele az anorexia és egyéb evési zavar útvesztőibe, mit élt át, és végül hogyan keveredett ki belőle.

Galgóczi Dóra: Test a lélek börtönében-Engedj szabadon anorexia.
Szaktudás Kiadó Ház Zrt., 2010.

Azt gondolom, hogy nagyon hasznos, és érdekes dolog belenézni egy pszichés betegségbe úgy, hogy nem szakkönyveken keresztül, hanem valódi, életszerű élményeken keresztül. Ilyenkor szokott jönni az a mondat, hogy egy adott területen dolgozó pszichológus akkor a legjobb, akkor "igazán jó", ha saját maga is átélte azt a nehézséget, megküzdött vele, s így hitelesen tud segíteni a hasonló cipőben járó pácienseknek. Azért ez szerencsére nem így van, hiszen nem szeretném az össze gyerekkori pszichés zavart végig "próbálni", hogy jó gyerekpszichológus legyek. Ám az a része tényleg fontos, hogy máshogy lát, máshogy érez az az ember, aki a problémában van, mint aki csak kívülről látja.

Az anorexia gondolatán elindulva kívülről lehet mondani: "de hisz csak enned kell egy falatot, és ennyi az egész!Már meg is gyógyultál!". A könyv írója sok ilyen helyzetet mesél el, amiben a családja, a kollégái, a kórházban dolgozó ápolók "csak" annyit kértek tőle, hogy egyen. De hiszen neki ez a világ összeomlását jelentette. Ha valaki belekerül az anorexiába, vagy más evési zavarba, nehéz kikeveredni, mert máshogy kezdni el látni az evést, a testét, és nem elég a logikus érv. Az eszével pontosan tudja, hogy kellene enni, hogy halálos veszélybe kerülhet, hogy nem szép...mégis úgy érzi, nem ehet, kontrollálnia kell a "nem evést", mert ezzel tudja kontrollálni az életét. Lehet, hogy már azt is látja, hogy túlságosan vékony, de retteg attól, hogy egy grammal is több súly kerüljön a testére.

Van egy másik tényező, ami az anorexia mellé rögtön azt kívánja, hogy evészavarokról beszéljünk, ne csak az anorexiáról. Ugyanis az esetek nagy százalékában ezek együtt járnak, váltakoznak, cserélődnek. Így mikor azt hinnénk, hogy a gyerek, fiatal, felnőtt meggyógyult, a háttérben pusztán egy tünetváltás áll. Vagyis például most már nem anorexiás, azaz nem 100%-osan megtagadja magától az ételt, hanem bulímiás lett, aki rengeteget eszik, de bűntudata lesz utána, hogy különböző módszerekkel eltávolítja a testéből a bevitt táplálékot (hánytatás, hashajtó). Sok esetben egy drasztikus fogyókúrával indul a dolog, ami később olyan szintűvé válik, hogy a személy nem tudja egymaga irányítani. Ezért válhat veszélyessé a mániákusan végzett sportolás is, ami már nem az edzettségről, erősségről szól, hanem a test sanyargatásáról, túlzott kontrollról.

Már többször is utaltam arra, hogy az evés egyfajta kontroll kimutatása is lehet. A könyv írója is többször beszél arról, hogy ezzel tudott szüleivel szemben ellenállást kimutatni, mivel semmi másba nem nagyon volt beleszólása. Nem véletlen, hogy serdülőkorban a leggyakoribb az anorexia megjelenése. Ilyenkor a szülőkről való leválás idején egyre több területen válnak döntéshozóvá a fiatalok. A könyvbéli eset onnan indult, hogy nem tudta ezt az önállóságot megélni, mert szülei (puszta jó szándékból) szinte megkérdőjelezhetetlen egységként kezelték a családot, mindhármójukat. Így a lány nem talált más kiutat, mint az anorexiát, mivel ő túlságosan alkalmazkodó volt. Hiszen szerette a szüleit, nem akart nekik semmilyen fájdalmat okozni. Így inkább önmaga ellen fordult.

Amit még többször említ a könyvben, az az önbizalomhiánya. Semmilyen területen nem érezte magát annyira értékesnek, hogy magának való szinten legyen. Ez főképp a munkában jelent meg, mert a betegség alatt nem sok társasági élet és párkapcsolat volt jelen az életében. De ez a fajta bizonytalanság, kishitűség erősen meghatározta gondolatait.

Az anorexia és egyéb evészavarok az önállósággal kapcsolatosan jelennek meg. Ezt már az előbb is említettem. Viszont emellett kötődik a párkapcsolatokhoz is. Egy átlagos fiataltól azt láthatjuk, hogy egyre több dologban vállal felelősséget, keresi az életútját, és keresi ehhez a megfelelő partnert. Az anorexiásoknál a női szerep és a felnőtt szerep egyszerre van elnyomva. Ez testileg is megjelenik. Egy 30-40 kilós fiatal lány nem nőies alakjában, illetve mellei beesnek, és egy bizonyos szint után menstruációja is megszűnik. Tényleg olyanná válik, mint egy kislány. Ami pedig beindít egy kört: annyira törékeny, hogy próbálják meggyógyítani, gondoskodni róla, de ezzel pont a betegség pszichés oldalát tartják fenn. A függést. És ilyen helyzetben a férfiak sem nagyon jelennek meg, bár a könyv írója elmeséli, hogy rettegéssel töltötte el, hogy egy fiúval találkoznia kellene. A gyógyulásnak egy későbbi fázisában jelent meg egyáltalán a vágy, hogy ismerkedjen.

Az anorexia veszélyes dolog, és ebbe enged betekintés ez a könyv. Megismerhetik a családot, a munkahelyeket, a pszichiátert, a kórházat, akik a lány mellett voltak. Emellett olvashatnak gondolatairól, érzéseiről mindenkivel kapcsolatban. Talán így könnyebben megértjük, hogyan tehetünk az ellen, hogy idáig fajuljanak az események.

A minap felkeresett egy újságíró, aki a szobafogsággal, büntetéssel kapcsolatban szeretett volna érdeklődni. Kiderült közben, hogy ő azt szerette volna, hogy állást foglaljak egy aktuális botránytémával kapcsolatban, amit én nem nagyon támogattam. A kérdések, amiket feltett, mégis nagyon életszerűek voltak. Azt hiszem megér egy bejegyzést!

Olyan kérdések merültek fel, mint:
-Szabad-e büntetni? Hogyan kell büntetni?
-Milyen hatással van a szobafogság a gyerekekre?
-Hány éves kortól ajánlott a "menj és gondolkodj el ezen" felszólítás?
-Iskolában mivel lehet büntetni?
-Milyen negatív és pozitív hatása van a büntetésnek?
-Milyen nevelő/fegyelmező eszköz van a szülők kezében?

Az én gondolatmenetem kicsit másmilyen, de szerencsére sikerült egyeztetni (ő is kapott válaszokat, de kikerülhettem olyan kérdéseket, abban a formában nem relevánsak. Gondoltam megosztom önökkel, hogy mire is jutottunk, és mik merültek még fel bennem.

Először is szeretnék tisztázni egy fogalmat, ami sok félreértésnek lehet az alapja. Ez a büntetés. Sokszor negatív színben tüntetjük fel a büntetést, és ebből az emberek azt vonják le, hogy nem kell büntetni. Márpedig ez így nem igaz, mint azt olvashatták pár nappal ezelőtti cikkemben (Kell a gyereknek a korlát). A büntetésen azt értjük - szerintem mi pszichológusok-, mikor egy gyerek negatív tette után egy negatív következmény történik. Például Mucika többszöri kérés ellenére sem érti meg, hogy ne játszadozzon apuci drága telefonjával a fürdőben, és az véletlenül beleesik a vízbe, elképzelhető, hogy anyuci kezére csapva kiabál. Vagy hirtelen felindulásból eltiltja a telefonnal való játéktól egy jó időre, mondjuk "addig, ameddig azt nem mondja, hogy vége a büntetésnek". Kicsit átfordítva a szituációt, azt láthatjuk, hogy egy engedetlenség után érzelmi alapon, magyarázat nélkül, idegességből, feszültségből kap a gyerek valamit, amiről nem tudja, hogy mennyi ideig tart, illetve sok esetben nem is tudja kötni ahhoz az eseményhez, ami miatt haragszik rá a szülő. Ez a fajta hozzáállás tényleg ahhoz tartozik, amit nem valószínű, hogy túlságosan hatásos, legalábbis nem a szülő-gyerek kapcsolat erősítését használja. Arról nem is beszélve, hogy a korlátok eredendően a gyerekek biztonságérzetét javítanák, viszont ha nem tudják, miért, mikor, mennyi büntetést kapnak, az egy újabb veszélyforrás. Ez a baj a fizikai bántalmazással is. De nézzünk kicsit vissza a büntetéshez. Akkor ne büntessünk?!

Természetesen nem lenne helyénvaló, ha azt írnám a kedves szülőknek, hogy tartsák be a határokat gyerekeik, de ehhez nem használhatnak semmilyen eszközt, pusztán érvelésüket, hiszen a gyerekek úgyis arról híresek, hogy logikusan, intellektuálisan értik meg a folyamatokat...A kérdés inkább az, hogy milyen módszerrel tudnak kereteket biztosítani a gyerekeiknek, ha a büntetés fent említett formája nem a legjobb?

A varázs szó: következmény. Más színben tünteti fel a fegyelmezést, mivel nem hirtelen, nem indulatvezérelt. A következmény fontos, mert a rossz tetteknek mindig van valamilyen hatása, és elengedhetetlen, hogy ezt a cselekedetet elutasítsuk. Viszont a büntetéssel ellentétben itt magát a gyereket nem távolítjuk el. A következmény a cselekedetre irányul, miközben a gyerekkel való érzelmi kötődés megmarad. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a tett után (pl.: beleesett a méreg drága telcsi a kádba) a szülő elmondja, hogy ezzel miért okoz neki problémát (jelen példában azért, mert már sokszor szóltak neki a szülők, és nem engedhetik meg maguknak naponta egy telefont). sokszor az is segít, ha kifejezik, dühösek. De ezután jöhet a kapcsolódás, vagyis annak biztosítása, hogy őt, a szeretett gyereket így is lefogadják (egy ölelés, egy simogatás, egy puszi). A megnyugtató légkörben a gyerek elbírja, hogy megismerje a következményt. Fontos, hogy előre tudja, meddig tart. Sőt a legjobb az, ha már a tett előtt kiderül, milyen következménnyel járhat. És ami még fontosabb: ezt végig kell csinálniuk. akár milyen kedves, akár mit ígér, ez volt az utolsó...saját dolgukat könnyítik meg, ha elsőre van következmény. Mert másodjára még nehezebb véghezvinni, hisz elsőre már elengedték...és máris megtanulta a gyerek a kiskaput.

Egy kicsit azért szólnék a szobafogságról, ami egyik formája lehet a következménynek. Mégis úgy gondolom, hogy nem feltétlenül a legjobb. Érdemes inkább valami kedvelt elfoglaltság, édesség, stb. csökkentése, eltiltása egy rövid időre. Amióta annyian bambulják a tévé és számítógép képernyőit, talán még pozitív hatással is lenne egy olyan büntetés, mikor a megszokottnál kevesebbet ülhet ezek előtt. Akár az is megoldás lehet, hogy plusz feladatot kap a házimunkában (eddig csak ki kellett vinni a kukát, most egy hétig ő mosogat a reggeli után). Szerintem az is fontos, hogy életkorának, a csíny mértékének figyelembevételével döntsenek a következményről, sőt a szándékosság kérdése is befolyásoló lehet. A szobafogság ezek mellett túl sok negatívummal járhat. Ugyanis ez egyfajta elzárás, ami a családból való kirekesztettség, el nem fogadás, szeretetlenség érzését okozhatják. Márpedig ezek nem segítik azt a biztonságos légkört megteremteni, fenntartani, amiben a szülőkkel jó kapcsolatban, együttműködve vannak jelen. Azért vannak esetek, amikor egy gyerek nagyon felpörög, és muszáj valamilyen fizikai határt adni neki, ám ha van lehetőség, olyan helyszínt válasszanak, ami nem ennyire elkülönített. Például egy elfordított székben, e kanapén, vagy a szoba egyik zugában eltöltött pár perc hasznosabb lehet. Ne várjanak "elgondolkozást", amit az újságíró is annyira szeretett volna. Nem gondolkodás szintjén tanulnak a gyerekek, főleg a tapasztalatból, így elég nekik az, ha önök következetesek, fair határokat állítanak. Serdülőkorban már elgondolkodni képes lenne, de inkább dühös olyankor a szülőkre, ha rámérnek ilyen "büntetést".

Nem szaporítom a szót. Inkább egy egyszerűnek tűnő, ám mégis nehezen megvalósítható mondattal zárnám:

A gyerek tetteit ítéljék, de magát a gyereke fogadják el, és szeressék! Így tudja ő is magáévá tenni azokat az értékeket, amiket elvárnak tőle.

Ismételten a napokban felmerült kérdésből jött az ötlet, hogy erről írjak. Egy ismerősöm keresett meg, hogy tanácsot kérjen dackorszakba került gyermekével kapcsolatban. Vagyis a kérdés inkább úgy hangzott: "MIT CSINÁLJAK?!!". A legbölcsebb dolog, ami hirtelen eszembe jutott, az volt, hogy tartson ki. De ez olyan nehéz! A gyerek végre beállt a napi ritmusra, érti, mit beszélünk hozzá, elvan egyedül is, mégis társaságban is eljátszik. Talán az evése, vagy véletlenül a szobatisztaság is szóba került. Erre jön ez a sok "nem!". Mégis mit lehet tenni? Mi baja van, hogy semmi sem tetszik neki, és elutasít minket, meg igazából mindenkit?

Mivel egy korszakról van szó, bátran állíthatom, hogy nem rontottak el semmit. Vagy legalábbis a "nem"-ek időszaka nem emiatt jelent meg. Persze hibákat biztosan ejtettek -az ellenkezőjére úgysem képes senki. De ilyen ellenálló minden gyerek 2,5-3 éves kora körül. Ez egy fontos fejlődési szakasz, amikor olyan személyiségjegyeket sajátít el, amik a későbbiekben jól jönnek. Ha viszont az ellenállás drasztikus, és/vagy nagyon hosszan fennáll (óvodás korában, stb.), akkor ennél többről van szó.

De menjünk vissza a dackorszakra. Mi is történik a gyerekekkel ilyenkor?

Csecsemőkortól kezdve úgy fejlődtünk mindannyian, hogy gyakoroltunk. Persze erre senki sem emlékszik, de ha megfigyelnek egy kisgyereket, aki épp járni próbál, megfigyelheti, hogy újra és újra és újra felkel, mikor elesett, és a járás öröméért tovább megy. De a mozgásfejlődésen kívül a beszédre is igaz. Sőt, a gyerekek én-jének, akaratának a fejlődése is így történik. Az emlegetett két és fél, három éves korra a gyerekek tisztában vannak már azzal, hogyan testük hogyan használható, és megélik, mi tartozik hozzájuk, mi nem. Mozgásukban is céltudatosak, és beszédükkel is ki tudják magukat fejezni. És eljutnak oda is, hogy megéljék, "én én vagyok". Vagyis képesek egyedül csinálni tevékenységeket. És ezt ki is akarják fejleszteni. A szülők ebben nem mindig tudnak együtt örülni velük.

Amit a hétköznapokban akaratosságnak, önfejűségnek, engedetlenségnek vélünk, pusztán annak a gyakorlása, hogy a gyerekek önállóan cselekedhessenek. Fontos itt kihangsúlyoznom, hogy nem függetlenedni akarnak, hanem azt próbálják kifejleszteni, hogy egyedül tegyenek dolgokat. Nagyon is fontos emellett, hogy szüleiktől törődést, támogatást, gondoskodást kapjanak. Igaz, hogy az édesanyáról való leválás újabb lépését látjuk, a gyerekek nem képesek szüleik nélkül végigcsinálni ezt. Akármilyen dührohamuk is van, akármennyire nehéz megérteni és elfogadni őket, ilyenkor vágynak a legjobban a babusgatásra. De lépjünk vissza eggyel. Mit is jelent a gyerekeknek az önállóság?

Ebben az időszakban megfigyelhető, hogy a gyerekek elkezdik utánozni szüleiket, segíteni szeretnének a házimunkában, egyedül szeretnének öltözködni, pakolni, enni, stb. Nagyon fontos, hogy ilyenkor megélhessék, képesek ezekre. Persze még nem. De sok szülő elköveti azt a hibát, hogy időhiány, türelmetlenség, vagy pusztán jó indulat miatt sosem hagyja gyermekének, hogy egyedül kigyakorolja az adott cselekvést. Pedig ennek most van itt az ideje. Ha a házimunkában ügyetlenül is vesz részt, meg kell adni neki a lehetőséget, hogy így nagyobb korában már jól menjen. És kedve is legyen hozzá. Összegezve: ilyenkor akaratát, én-erejét gyakorolja, ami nagyon fontos lesz személyiségében, ha szeretnék hogy serdülőként, felnőttként önálló döntéseket tudjon hozni.

Most már kicsit értjük, miért is ilyen elviselhetetlen a gyerek. De mégis, mit lehetne tenni?

A nagy dührohamok többnyire abból adódnak, hogy akaratuk akadályba ütközik. Ezt a feszültséget kétféleképpen lehet megoldani egy pár éves gyerek számára: vagy szorong és ujját szopja, nehezen alszik, stb, vagy erőszakosabb, hangos, és hisztizik. Egyikkel szemben sem jön be a büntetés. Ellenben mindkét esetben azzal tudnak segíteni, ha hagyják akaratukat érvényesíteni, amikor lehet. Kisebb döntéseket át lehet nekik adni, mint a cipő kiválasztása, illetve megélhetik önállóságukat a takarításban, főzésben való segítéssel. Sokat dob a helyzeten, ha minél többször öltözhet, ehet egyedül. Emellett viszont a nagyobb döntésekben Önök a főnökök. Mivel nem függetlenségről van szó, csak önállóságról, ezért nagyon fontos, hogy az eddigi rutin ne boruljon fel. A hiszti nem befolyásolhatja az elalvás időpontját, az evés szokását. Ezekben türelmesen, de határozottan ki kell állni, mert látszólag lehet, hogy ellenük, de valójában értük vannak ezek a szabályok.

Visszatérve a tanácsra, nem tudok sokkal okosabbat mondani, mint kitartani. A dacolás ellen a legjobb gyógyszer a szeretet. Ha már korábban is megélhették önállóságukat a gyerekek, akkor könnyebben veszik ezt az időszakot. De mindenképpen adják meg nekik a gyakorlás lehetőségét. Ne törjék le szarvukat viccel, vagy gúnyos megjegyzésekkel. Nem csak az akarat, hanem az önbizalom is fejlődik ilyenkor. Ha adnak időt, hogy kifejlesszék az adott képességeket, minél kevesebb segítséggel, akkor egy öntudatos, egészséges önbizalommal rendelkező fiatalt fognak látni gyermekükben. Az ellenkezője is könnyen megtörténhet. Ilyenkor fokozottan érzékenyek a megjegyzésekre, ami önbizalomhiányukat alapozhatja meg. Próbáljanak biztatóak lenni, és türelmesek a "nem"-ek harcában. És persze egy kedves szó, egy elejtett mosoly, lágy hang, vagy egy dühöngő csemete megölelése megpuhíthatja a lázadót. Hiszen a szülő iránti szeretet biztonságot ad, és ráadásul fontos a gyerekeknek annyira, hogy még ebben a viharos időszakban is próbáljanak alkalmazkodni néha.

Ajánlott irodalom:

Selma H. Fraiberg: Varázsos évek, Park Kiadó, 1990, 1995.

Vekerdy Tamás: Kicsikről nagyoknak I. rész: A kisgyerekkor, Park Kiadó, 1996, 2001.

http://szuloklapja.hu/baba/body/cikkek.php?VALASZTAS=teljes_cikk&CIKK_CIME=Fejleszt%26%23337%3B+j%E1t%E9kok+%96+egy%FCtt+j%E1tszik+a+csal%E1d

A "vasárnap délután" bejegyzésben már hivatkoztam erre az oldalra, ahol egy-két játékötletet találhatnak, melyekhez nem szükséges kellék. Játszva tanulhat gyermekével!

Ma itthon ülök. A délelőtti istentisztelet után belevetettem magam az interneten és azon túl terjedő feladataimba. Eközben jött egy furcsa érzésem. Központjában a családom állt, ugyanis ma nem találkozom velük, annak ellenére, hogy a hétvégéken általában időt szoktunk szakítani erre. Persze ez gyerekként volt a legjobban megfigyelhető. De ebből az érzésből kezdtem el tovább gondolkodni, hogy mit is lehetne ebből írni. Hiszen ez egy általános téma, mindenhol lehet látni, hogy ezzel foglalkoznak. Ki azért, hogy az istentisztelet után is még a családjával együtt legyen, és beszámol kellemes élményeiről, ki pont az ellenkezőjéről, a családi együttlét hiányáról panaszkodik. A lényeg ugyanaz. A hétvége valahogy más, mely lehetőséget ad arra, hogy pihenjünk, együtt legyünk szeretteinkkel, gyermekeinkkel, és kicsit elfelejtsük a munkát.

Az utóbbi időben több minden megnehezíti ezeknek az áldott hétvégéknek a megvalósulását. Először is a sok elfoglaltság. Sajnos nem mindenkinek adatik meg, hogy két, vagy akár egy napra is elfeledkezzen a munkáról. Egyre többször lehet azt látni, hogy munkából hazaérve a szülő leül a gép elé, és folytatja dolgát. Ez alól a hétvége sem mindig kivétel. Ezután persze problémát okoz az is, hogy a családok könnyen széthullanak, a gyerekek nem tudnak együtt lenni mindkét szülőjükkel, hanem egyik alkalommal édesanyjukkal, másikon édesapjukkal. Most ebbe igazából nem is szeretnék bele menni, mert nem hiszem, hogy pár blog bejegyzéssel bármi is változna. Ami viszont biztosan fontos lehet, az a hétvégék "megszentelése", vagyis a család együtt töltött ideje. Sokszor preventív jelentőségű, és megakadályozza az eltávolodást, elszakadást. Félreértés ne essék, nem a konfliktusokat csökkenti, hanem az érzelmi elhidegülést, s így talán könnyebb a felmerülő problémákkal szembe nézni.

A fent említett problémán túllépve -már ha lehet-, próbáljuk kicsit megvizsgálni, hogy miért is ilyen fontosak a hétvégék. Gondolhatják, hogy nem csak azért mondom, mert a vasárnapokat egyesek Istennek szentelik...Ez mindenkinek a saját döntése, mégis azt kell, hogy mondjam, nem mond hülyeséget a Biblia. Most például azért, mert hangsúlyozza, milyen fontos megpihenni, milyen fontos feltöltődni, és ezt egy közösségben tenni. Ha az ember nem tartozik egy nagyon szoros vallási közösségbe, akkor általában a családot szoktuk érteni ezen. Hiszen ők azok, akik a legtöbbet kapnak belőlünk, mégis hiányuk van belőlünk. A hétköznapok rohanása mellett ritkán  adatik meg, hogy hosszú órákra, felelősség, cél nélkül együtt legyenek gyerekek és szüleik. A hétvége alatt kevesebb a feladat, a tanulnivaló, és lehetőséget kapnak a családtagok arra, hogy beszélgessenek, együtt legyenek. Csak úgy, mert jó.

Sajnos azt tapasztalom -sok kollégával egyetemben-, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel az idővel. Hivatalos "családi napokat" kell meghirdetni, versenyekkel, programokkal, koncertekkel, hogy kicsalogassák a családokat otthonukból. Egyszerűbb azt mondani, hogy a gyerekek a számítógép előtt ülnek, a felnőttek tévét néznek, és mikor legalább egy műsort nézne a család, akkor biztosan pont megfordul a helyzet, és a szülők kerülnek a laptop elé. Az msn, facebook, skype és hasonlók előnyei mellett ilyenkor nagyon érezhetjük a negatív hatást: nem tudunk mit kezdeni a valódi kapcsolatokkal, a személyes találkozókkal? Ha ezek az ismerősök/barátok a való életben találkoznának, a gyerekek nem a gép előtt ülnének, és a hivatalos családi programon nem is jelennének meg, mert mindenkinek meg lehetne a saját rendezvénye a családi barátokkal. De mintha elfelejtettünk volna kapcsolódni, kreatívnak lenni, programokat kitalálni!

Remélem érzik az eddigi gondolataimból azt is, hogy szerintem nagyon fontos lenne ezen a problémán változtatni. Ha meg tudnák lépni azt, hogy minőségi időt töltenek gyerekeikkel, házastársaikkal (!), barátaikkal, akkor egy érzelmileg biztonságosabb, színesebb világban élnénk. A gyerekek sokkal nagyobb kedvvel mennének az iskolába is, hiszen egyrészt feltöltődtek élményekkel, érzelmekkel a hétvégén, másrészt az életből úgy tanultak saját tapasztalataikkal, ami segíti az iskolai tanulmányokat. Hiszen akkor fog egy gyerek jobban olvasni, ha szereti, és akkor fog szeretni olvasni, ha szeretteivel is megélheti ezt. Hétvégén például lehetőségük lenne együtt olvasni, megnézni, milyen egy könyvtár. De az iskolában tanultakat más módon is megismerhetik a gyakorlatban. Például van egy csomó olyan játék, amely nem igényel semmilyen eszközt, a gyerekek biztosan élvezik, és közben nyelvtani képességeik, szókincsük, hallásuk, stb. javulnak. Ilyen játékokat találhatnak a következő oldalon: http://szuloklapja.hu/baba/body/cikkek.php?VALASZTAS=teljes_cikk&CIKK_CIME=Fejleszt%26%23337%3B+j%E1t%E9kok+%96+egy%FCtt+j%E1tszik+a+csal%E1d

Biztos vagyok benne, hogy ha elgondolkodnak, ki tudnak találni Önök is ezerféle játékot, elfoglaltságot, amivel élvezetessé tudják tenni a hétvégét, és közben javul, fejlődik a kapcsolat Önök és gyermekeik között. Ugyanis erre a kapocsra nagyon nagy szükségük van, mikor nincsenek együtt velük, és meg kell, hogy bízzanak bennük. A szeretetkapcsolat szükséges ahhoz, hogy bármikor Önökhöz merjenek fordulni, mikor bajba kerültek, vagy csak megosszanak egy örömteli élményt. Ha csak az köti össze a családot, hogy egy helyen laknak, és génállományuk hasonló, akkor nagyon hamar szembesülhetnek azzal, hogy nem értik gyermeküket, mit is csinál. Akár teljesen szélsőséges, értékeiket megtagadó viselkedést vehetnek észre. Vagy csak egyszerűen nem tudnak róla semmit, és felnőttként már szinte semmi nem köti össze a családtagokat.

Egyszerű, szinte elhanyagolható dolognak tűnik az együtt eltöltött idő. Sokat számít. Egyrészt a gyerekeknek, a családnak. Másrészt a házastársaknak, de ez talán megér egy külön misét is. Legyenek kreatívak, és nyitottak. És ne hagyják magukat, mikor a bepunnyadt gyerek azt mondja, nincs ehhez most kedve. Lehet, hogy csak azért mondja, mert még nem is ismeri! Szóval kezdjék el tervezni a jövő heti kiruccanást!:)

Az utóbbi évtizedek alatt azt hiszem elég sokat változott a gyerekekről, illetve a gyerekkorról alkotott képünk. Most nem szeretnék belemenni semmilyen szociológiai, kultúrtörténeti, sőt még pszichológia történeti áttekintésbe sem. A lényegét mindenki tudja és érzi. A gyerekkor egyre jobban a szemünk elé került, egyre nagyobb hangsúlyt feltételezünk az itt átélt élményeknek (lsd. Freud, Erickson, és sokan), egyre jobban próbáljuk védeni ezt a korszakot. Így érthető, hogy eljutottunk oda, hogy a gyerekeknek jogaik vannak. És ezzel mind idáig nincs is probléma, hiszen fontos, hogy szeretettel neveljük a gyereket, védjük őket, figyeljünk, hogy milyen élményeket élnek át, pozitívan akarjunk rájuk hatni, és amennyire lehet, ne frusztráljuk őket. De amilyen szélsőségesen gondolkodik az ember, még ezt a hozzáállást is sikerült kicsit eltorzítania.

Ugyanis mi az, amit az utóbbi évtizedekben erőteljesen látunk? A gyerekeket nem engedjük semmilyen helyzetbe, ami neki rossz érzést, frusztrációt okozhat, így ha kér egy csokit éjjel, vagy mindenképpen meg akarja kapni azt a rózsaszín babát vagy világítós kardot, akkor a szülő megadja neki. Hiszen szegény gyerek „nehogy frusztrálódjon”. Így szép lassan minden helyzetben átveszik az irányítást ezek a gyerekek. Tőlük függ, hogy mikor esznek, mit esznek, hova megy a család, mire megy el a pénz…furcsán hangzik, nem? A mindent megadunk, és mindent megengedünk elv valahogy mégsem tűnik a gyakorlatban teljesen megfelelőnek.

Hiszen a gyerekek jogainak hangsúlyozása nem azt jelentette, hogy átadjuk az irányítást, és elvárjuk tőlük, hogy felneveljék magukat, tudni illik ők még csak gyerekek. Úgyhogy érdemes megnézni, hogy mi is történik a gyerekekben, mikor ők válnak az uralkodóvá a családban. Ugyanis ez nekik sem jó érzés, helyette sok bizonytalanságot, szorongást, élnek meg. Lehet, hogy kívülről csak annyi látszódik, hogy hisztis, nem lehet vele bírni, mindenért sír, és egy rossz magatartású gyerek, mégis mélyen a félelem irányítja. Hiszen azt éli meg, hogy itt még a felnőttek sem tudnak irányítani, nem tudják őt megvédeni, nincs biztonságban, ezáltal a világ félelmetessé válik számára. A későbbiekben ezeket a negatív gondolatokat, negatív érzéseket nehéz elengedniük, és a tini, s később a felnőtt életüket fogják nehezíteni. S lám, a gyerek lelkének a védelme volt a cél, s mégis azt értük el, hogy szorongóvá, testi tünetekkel rendelkezővé (szomatizáló), vagy magatartászavarossá váltak.

A „liberális nevelés” álcája alatt futó "laissez fair" nevelés pont az ellenkezőjét éri el, mint amit a szülők szeretnének. A fentiekben már olvashatták, hogy a gyerek lelkének védelme sem sikerült ezzel a szabados elvű neveléssel. Ezzel szemben a (valódi) liberális, vagy demokratikus nevelés célja az lenne, hogy a gyerekek megtanuljanak bizonyos keretek között lenni, önmagukat kifejezni, képesek legyenek az önkontrollra, de ezt mégsem egy kényszer jellegűen, a távolságtartó, autoriter „parancsára”, hanem szeretetteljes légkörben, elfogadó figyelemmel. Így lehetőségük van kreativitásukat, egyediségüket is megélni, és örülni, mozogni, játszani, vagyis gyereknek lenni. Tényleg fontos, hogy a gyerekek lelkére vigyázzunk, de ezt nem a szabályok elhagyásával érjük el, hanem a szoros kapcsolattal, a szabályok értelmezésével, s így szép lassan kialakulhat a gyerekekben egy belső szabályrendszer, értékrendszer. Ebből a nézőpontból már nem is tűnik olyan szörnyű szónak ez a fegyelmezés!
Nézzük gyorsan még meg, hogy mit mond erről Gary Chapman (Családi Összhangzattan. Bp. 2005. Harmat), aki szintén azt vallja, hogy az utóbbi években a nevelési elveknek csak az egyik végét fogtuk meg. Ugyanis két alappillére van a nevelésnek. Ha megnézzük a görög szó eredeti jelentését, az "elmébe építés"-t (szabályok, értékek elsajátítása), arra figyelmeztet minket, hogy egy részről fontos a fegyelmezés, más részről azonban a gondozás. A modern kultúrában az egyikre helyezzük a hangsúlyt, s így háttérbe szorul a másik, pedig a kettő együtt éri el a megfelelő célt. A szavak túlhangsúlyozása, a túlmagyarázás, és emellett a cselekvéses szintű fegyelmezés elhanyagolása vezet a fent már emlegetett „hisztis kiskirály/kiskirálylány”-hoz. Hiszen mikor már a gyerek nem reagál a szép szóra, a szülő pedig eszköz nélkül inkább kiabál, ingerült, akkor pont ezt a viselkedési módot tanítja meg gyerekének, s így jutunk el a hisztiig.
Mi lenne tehát a fontos a gyereknevelésben? Hogyan tudják a szülői szerepet is megtartani, de a gyerekük lelkére is vigyázni?
Fontosak a szabályok, keretek, amikhez a gyerekek tudnak alkalmazkodni. Ez biztonságot ad nekik. Olyan ez, mint a napirend, amiben tudják, hogy mi, mikor fog következni. Így a világ kiszámíthatóbbá válik. Persze ehhez sem kell szélsőségesen ragaszkodni. Lehetőséget kell adnunk a gyereknek (és magunknak), hogy rugalmasak legyenek ezek a határok. Hiszen lehetnek rendhagyó események, rendhagyó személyek, akik belekerülnek ebbe a keretbe. És emellett arra is figyelni kell, hogy életkor előre haladtával is változnak ezek a keretek, hiszen mást várunk el egy 2 évestől, mint egy 4 évestől. Fegyelmezésre pedig biztosan sor fog kerülni, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük.

Egy szerető családban a szülők célja, hogy a gyereket motiválni tudják egy bizonyos cél felé. Így fontos, hogy inkább pozitív fegyelmezést válasszanak arra, hogy utat mutassanak gyerekeiknek. Első lépésként mérlegelni kell, hogy tényleg egy olyan viselkedésről van-e szó, amit helytelennek ítélünk, amit szeretnénk, hogy máskor ne tegyen, vagy csak a saját kényelmünkről szól a vita. De amennyiben olyan viselkedésről van szó, amit nem szabad elnéznünk, mindenképpen fegyelmezzük meg a gyereket, de mindezt ne indulatból, hanem szeretetteljesen. Meg kell tanulnunk szétválasztani a gyerekünket a cselekedetétől. Hiszen a negatív cselekedeteknek következménye van, de a gyerekünket ettől függetlenül szeretjük, és biztosítanunk kell arról, hogy elfogadjuk őt. Fontos, hogy mindig meg is kell magyarázni, hogy miért jár büntetéssel az adott viselkedés, de még jobb, ha már előtte ismeri a szabályokat, és tudja, hogy ha valamit tenni fog, akkor az mivel jár. Hosszú távon talán még hatásosabb, ha a pozitív viselkedéseket tudjuk megerősíteni, arra ösztönözni a gyerekeket, s így kevéssé lesz fontos a negatív cselekedet számára.

Egy rövidke házi videó arról, hogyan viszonyulhat két testvér egymáshoz. Hozzá kell tennem, hogy elég türelmes a nagyobbik:)

A bejegyzésemben már megemlítettem azt az oldalt, ahol egy hasznos összefoglalást találhatnak arról, hogyan is érdemes tenni az elburjánzó testvérféltékenység ellen, mit is tehetnek megváltozott gyermekükkel.
http://gyermekkorifeltekenyseg.megabyet.net/jo-tanacsok-a-testverfeltekenyseg-kezelesere

Akit tovább információk érdekelnek, a következő oldalon nézhetnek utána:

http://www.gyerekpszichologus.hu/bemutatkozas/testverfeltekenyseg.html

És mi sülhet ki a jó testvéri viszonyból?
Kép az együttműködésről

A mai napon itt járt nálam a húgom. Elég jó kapcsolatban vagyunk, és szeretem kikérni a véleményét. Ez független attól, hogy ért hozzá, vagy nem; divatról, életvezetésről, zenéről, politikáról, kultúráról van-e szó. Egyszerűen szeretem megkérdezni, hogy mit gondol róla. Ma épp azt kérdeztem meg, hogy miről is írjak. Azt javasolta, hogy írjak róla...mondjuk a gyerekkoráról, vagy mostani életszituációkról. Így a mai téma a húgomból, Julcsiból indul.

Persze nem gondolom, hogy a kedves olvasók arra kíváncsiak, hogy milyen volt óvodában, és miért váltott iskolát. Meg persze furcsa is lenne az ő élményeiről írni. Így inkább azt írom le, milyen is volt nekem, mikor őt megismertem. 1987-ben történt az eset, és egy szép, karácsonyi ünneplésen voltunk, december 24-én. Az én ajándékaim mellett egy mózeskosár is volt a karácsonyfa alatt, benne egy csöppséggel. Mondanom sem kell, kissé megzavarta az addigi életemet. Ahelyett, hogy azt lesték volna a felnőttek, hogyan nyitom ki az ajándékokat, hirtelen mindenki "ezzel a sírós, csúnya, fura lénnyel" foglalkozott. Persze az évek során sokat változott a viszonyunk, és -mint ahogy a bejegyzés elején írtam-, nagyon is számít a véleménye, és a vele való kapcsolatom. Ezután egy öcsi nem volt kihívás...:)

Azért tartottam fontosnak leírni saját élményemet is, mert úgy gondolom, hogy akármilyen jól is van tálalva egy gyereknél, főleg egy elsőszülöttnél, mindig traumával jár egy kistestvér születése. És az, hogy az elején nehézségekkel jár, nem jelenti azt, hogy a későbbiekben ne lehetnének elválaszthatatlan barátok/barátnők. De ami biztos, ezt a természetesen megjelenő féltékenységet könnyen fel tudják nagyítani a szülők, hogy az ellenkező irányba induljon el a változás, és ne álljanak szóba egymással a testvérek egy idő után.

Mint azt már az előbb is említettem, a testvérféltékenység jelen van. Csinálhatunk úgy, mintha nem lenne, de sokszor az csak ront a helyzeten. Így hát inkább beszéljünk róla. A gyerekek személyiségében sokat számít, hogy hányadikak a sorban, hány testvérük van, milyen a nemi eloszlás a testvérek között, mekkora a körkülönbség. De induljunk ki abból a helyzetből, hogy egy gyerek egyedül van. Az elsőszülöttség kiváltságos helyzet. Az újdonság öröme, a teljes figyelem, a teljes idő, percenként készített képek, büszkélkedés. Az elsőszülött gyermek folyamatosan a középpontban van. És ez így helyén is van. Ám nem tart ez örökké (mindenkinél). A gyerekek számára nem érthető annyira a születésről, növekedő hasról szóló beszélgetés, míg meg nem látják testvérüket, akit sokszor vissza akarnak vinni a kórházba, mert nem tetszik nekik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy fölösleges a beszélgetés, a felkészítés!Sőt! De a valódi szembesülés akkor történik, mikor meglátja testvérét, és a pici nem tűnik el, nem viszi senki haza, hanem ott van a családdal, velük. Ilyenkor jelenik meg a gyerekekben a szorongás, s kezdenek el az anyához és apához még jobban ragaszkodni. A gyerek azt élheti meg, hogy nem szeretik, nem figyelnek rá, elvesztheti szüleit, és ennek a testvérük az oka. Sok mindent tehetnek annak érdekében, hogy a gyereknek ilyen irányú frusztrációit enyhítsék. Még akkor is, ha a kicsivel sok időt kell tölteni.

De nézzük meg, hogy milyen is lehet, mikor a testvérféltékenység eluralkodik a gyermekünkön. Sok esetben megfigyelhető, hogy nyíltan ellenséges lesz a kicsivel, és a családdal is. Annak ellenére, hogy korábban visszahúzódó volt, feleselős, dühöngő, agresszív gyerekké válhat. Az is lehet, hogy visszahúzó lesz, és szorongásait más területen éli meg, például újra bepisil, bekakil, rágja a körmét, betegessé válik, rosszul alszik, étvágytalan. Olyan is előfordulhat, hogy látszólag kedves a testvérével, és engedelmesen viselkedik, ám testvére felé tanúsított "kedvessége" bántja a kicsit. Például megetetés címszó alatt a szájába nyom ételt, mikor a kicsi nem szeretné, vagy épp az ölelgetés közben megcsípi, vagy "véletlenül" elbotlik benne. Ezekre mind figyelni kell, és gátat kell neki szabni. Az, hogy megértjük gyermekünk érzéseit, nem jelenti azt, hogy bármit megtehet. A határokat önök állítják fel, ám ebben benne kell lennie a nagyobbik gyereknek is. Ne szidják le túl szigorúan, inkább magyarázzák el neki -a saját szintjén-, hogy nem szabad csinálni. Ha ezek az ellenséges érzések szimbolikusan jelennek meg, például rajzban. játékban, mesében. azt hagyják nyugodtan. Persze érdemes figyelni, hogy milyen hosszan van jelen, de egy játékbaba testvér megleckéztetése, a mesehős testvérének beáldozása a sárkány oltárán, vagy épp egy kicsi baba balesete lerajzolva, mind segítheti a feldolgozást, a feszültség kiélését.

Ha megértjük, hogy mi is az, ami miatt az elsőszülöttünk feszült, könnyebb megvigasztalnunk. Már azzal is segítik, ha kiélheti mesében. rajzban, játékban az új helyzet viszontagságait. Szép lassan ezeken a történeteken változtatni is lehet, ahol a testvérek megtanulnak együtt élni, egymásra számítani, egymást megmenteni. Ha nem folyton fegyelmezést kap a nagyobbik, hanem biztosítva van a szülők szeretetéről, van egy kis ideje, ami csak az övé, a család és barátok róla is tudomást vesznek, ezek mind-mind segítik azt, hogy a későbbiekben ő is teljesen elfogadja kisebb testvérét. Ha a kicsi körüli teendőkben szerepe van a nagyobbiknak, segíthet az anyának, de közben ha akar, egyedül játszhat, ezekkel megélheti, hogy fontos szerepe van, és erre nincs rákényszerítve. Ha további tippek érdeklik Önöket, nézzék meg a http://gyermekkorifeltekenyseg.megabyet.net/jo-tanacsok-a-testverfeltekenyseg-kezelesere oldalt, ahol hasznos tanácsokra lelhetnek.

Zárásképp csak emlékeztetni szeretném Önöket, hogy vannak nagyon jó testvéri viszonyok. A testvér az a barát, aki egész életünkben velünk van, és mindig számíthatunk rá. Az eleje kicsit döcögős, és sokszor serdülőkorban felerősödnek újra az ellentétek. De ha mindkét, mindhárom, stb. gyerek azt éli át, hogy szülei szeretik, nem egyformán, de ugyanannyira, akkor kialakul a koalíció közöttük. Megélik, hogy különbözőek, de mégis valahol egy egység, egy család tagjai. És ez az a kapocs, amit szinte egyáltalán nem lehet megszüntetni, soha.

Ezt a cikket ajánlom Húgomnak (http://www.juliastandovar.com/index.php) és Öcsémnek (http://www.studiologia.hu/)

A mai napon egy esettanulmányt kellett írnom egy gyerekről, és beleütköztem egy olyan problémába, ami súlyos következményekkel járhat, mégis elég gyakran előfordul a családok életében. Már említettem egy korábbi bejegyzésben is, kicsit speciálisabb kontextusban, az örökbefogadás körül (http://gyermekmosoly.wordpress.com/2011/08/06/az-orokbefogadasrol-titkok-nelkul), de úgy gondolom, hogy megér egy külön misét is. Hiszen apróságnak tűnik, mégis nagyon romboló hatással tud lenni. A címből gondolom nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a titokról van szó.

Az esettanulmány írása közben eszembe jutott egyre több szupervízión hallott eset, melyeket pszichológus kollegák meséltek el. Így nagyon jól tudom, hogy egy titok jelenléte sok tünetet okozhat. A gyerek személyiségétől függ, hogy éppen magatartásbeli problémák, szorongás, testi betegség, bepisilés, vagy más tünet formájában jelenik meg, de az biztos, hogy valamilyen formában jelezni fogja, hogy valami kimondásra szorul. azt hiszem az is elmondható, hogy teljesen mindegy, mi az a dolog, amit rejtegetni próbál a szülő páros, a család. Gyakran egy haláleset van a háttérben. temetés, erőszakos cselekedet, magzat elvesztése, örökbefogadás, válás, szerelmi viszony, homoszexualitás. Azt hiszem a végtelenségig lehetne sorolni a területeket, amiket el akarnak hallgatni. de miért is okoz problémát?

A legfontosabb tényező tulajdonképpen maga a gyerek. Ugyanis nekik van valami csodás szenzoruk, amivel érzik, értik a felnőtteket, a világot. Persze ezt a maguk kis világában, de minden gyerekre jellemző, hogy megérzi, mi történik körülötte, képes értelmezni az érzelmeket. Biztosan látták már, hogyan "beszél" egy anya csecsemő gyermekéhez, és hogyan "válaszol" rá a kicsi. Értelmi szintje nem olyan, hogy megértené, szavakkal mit mond az édesanyja, gondozója, mégis a gyerek tudja, mit közvetítenek felé. Hiszen a "gyerekek kicsik, de nem hülyék!". Ezzel az érzékenységgel a világ egy más szintjét értik, de vajon kevésbé fontos ez a része? Így fejlődik érzelmi intelligenciájuk, empátiájuk, s válnak később olyan felnőtté, akik nem csak intelligensek, de érzelmekben gazdagok. De ennek van egy negatív oldala is. Mármint a felnőttek szempontjából kicsit bonyolítja a helyzetet, ugyanis azt is értik a gyerekek, ha negatív érzelem van a levegőben. Érzik a feszültséget, a haragot, a bizonytalanságot, a félelmet. Így válhat a titok ismertté a gyerekek számára. Lehet, hogy a konkrét titkot nem fogják tudni, de annak érzelmi színezetét abszolút átélik, elszenvedik. Mellesleg az esetek nagy százalékában magáról a titokról is tudnak már.

Azt már végig néztük, hogy miért élik át a gyerekek a feszültséget, hogyan értik meg a ki nem mondott titkot. De miért is baj, hogy érzik a negatív érzéseket. Hiszen úgyis kénytelenek lesznek felnőttként átélni mind a feszültséget, mind a félelmet, stb. De nagyon fontos, hogy mit is tanulnak meg gyerekkorukban. Ahogyan itt viszonyulnak az érzelmekhez, ahogy a szüleik megoldják, vagy nem vesznek róla tudomást, azt fogják elsajátítani. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a ki nem mondott feszültség csak halmozódik, egyre több feszültséget okoz, majd kirobban valamilyen formában. Így - nagy felelősség igaz-, de valahogy beszélni kell a gyerekekkel ezekről.

Remélem nem úgy tűnt az eddigiekből, hogy a gyerekeket úgy kezelem, mint a felnőtteket. Nagyon is figyelembe kell venni az ő szintjüket, s kisgyerekkorban nagyobb a különbség a korosztályok között, mint akár serdülőknél, akár felnőtteknél. Mindent úgy kell tálalni nekik, hogy azt meg tudják emészteni. Sokszor nagyon egyszerű velük, mert nem is kérdeznek. Két-három évesen biztos, hogy egy egyszerűbb választ is elfogadnak, míg 7 évesen már rákérdeznek a részletekre is. Önöknek kell tudniuk, hogy mennyi tartozik rájuk. Nem a részletesség a cél, hanem az érzelmi színezet, amit megértenek. Egy halálesetnél lehet, hogy nem kell elmondani, pontosan mi is történt. Ha erőszakos cselekedetről van szó, eleinte elég lehet az, hogy "rossz dolog történt", vagy "bántották őt". Az évek során persze egyre több dologra fognak rákérdezni, de ha tudják, hogy lehet, tudják, hogy nyílt a dolog, képesek úgy kérdezni, hogy ne kelljen túl sokat mondani. Fontos, hogy bízzanak az ösztöneikben, hangolódjanak rá gyermekeikre, és tudni fogják, mit lehet tenni, mennyit lehet megosztani. Sokszor csak annyira van szükség, hogy megnyíljanak előttük, elmondják, hogy Önöknek is fájdalmas, nehéz ez a helyzet, és a gyerekek megértőek lesznek. Támaszt tudnak nyújtani egymásnak.

Ha mégis úgy döntenek, hogy eltitkolnak valamit, számolni kell gyermekük testi, vagy pszichés megbetegedésével. Egyrészt a folyamatos bűntudat, ki nem mondott feszültség miatt, másrészt a düh miatt, amit akkor élnek meg, mikor -igaz késve, de- kiderül az igazság. Eleinte lehet, hogy csak egy kisebb izgatottságot, zárkózottságot éreznek gyermekükön, de hosszútávon sokféle tünet formájában megjelenhet. Egy idő után annyira is súlyosbodhat, hogy szakember segítsége nélkül nem tudják megoldani. Egy ki nem mondott haláleset még akár felnőttként is általános szorongást, halálfélelmet okozhat, vagy egy megerőszakolással kapcsolatos információ eltitkolása később a férfiaktól való félelembe, vagy ellenkezőjébe csaphat át. Minél tovább vannak jelen ezek a mérgező érzések, nem őszinte kapcsolatok, annál nehezebb kilépni belőle, visszafordítani a tüneteket. Így inkább azt javaslom, hogy ne titkolózzanak, hisz "minden titok világosságra kerül". Jobb megelőzni a problémát. Ha pedig nehéz erről a bizonyos témáról beszélni, kérjenek segítséget, támogatást. Nem kell egyedül benne lenni ebben a feladatban!

Pár héttel ezelőtt, mikor jeleztem távollétemet, nem véletlenül írtam, hogy abban reménykedek, hogy az olvasók megosztják véleményüket, tapasztalataikat az oldalon, mert szerintem ez nagyon fontos része a szülői életnek. Persze az is bennem van, hogy remélem hasznosnak tartják bejegyzéseimet, és remélem egyre több emberhez eljut a gondolatom, a tapasztalatom, amit tanultam és amit láttam. De a hozzászólások ösztönzése ennél sokkal többről szól, mint holmi reklámról. Igenis fontos a gyerekekről szóló oldalakon, fórumokon való részvételhez az aktivitás, hiszen így lehetnek egy szülői közösség, így tanulhatnak egymástól, így tanulhatok Önöktől.

A szülői közösségekre gondolva legelőször a csoportterápia jutott eszembe. Ugyanis ott is erre az emberi tulajdonságra építenek, hogy mindannyian társas lények vagyunk, akik vágynak egymás társaságára, egymás támogatására. Egy viselkedészavaros serdülőcsoport azért is működik, mert olyan közösségbe tudnak a fiatalok tartozni, ahol hasonlóak egymáshoz, egymás problémáit értik, és megélik, hogy "nem csak nekem van bajom". Emellett a közösségi élmény, a valahova tartozás intenzívebbé teszi a belső munkát.

A szülővé válás is hasonló helyzeteket von maga után. Persze egyáltalán nem gondolom úgy, hogy a terhesség, kismamaság, szülőség olyan probléma lenne, amihez terápiás csoportba kellene menni, mégis az új helyzet, a sok változás rengeteg kérdést vet fel. Honnan is tudom, hogy mikor kell etetni a gyereket, ha 3 óránként épp nem akar enni? Miért sír már megint, pedig tuti nem szomjas!Vajon normális, hogy mosolyog az idegenekre? Miért nem enged el még a vécére sem, pedig pár hete még órákra is elvolt a nagymamájával?Az normális, hogy megint bepisil, vagy valami rossz dolog érte, és el kéne vinni pszichológushoz?
Most nem szeretném tovább sorolni a kérdéseket, de azt hiszem mindannyiuk számára ismerős lehet, hogy bizonytalanok valamiben. A kórházban semmire sem készítenek fel, a védőnő inkább csak rohan, mikor látja a gyereket, annyira túl van terhelve, szüleink pedig vagy túlságosan beleszólnak, vagy lehet, hogy nem is értik a kérdést, mert annyira más generáció vagyunk. De akkor honnan kaphatunk megerősítést?Honnan tudhatjuk, hogy merre lépjünk?

Egyrészről megfigyelhetőek a spontán szülőközösségek olyan helyeken, ahol a gyerekeik együtt vannak. Bölcsőde, óvoda, játszótér, úszás, foci, zeneóra, stb. Természetes folyamat, hogy hasonló problémákkal küzdő felnőttek közeledni kezdenek egymáshoz, és egymásnak adnak viszonyítási pontot. Hiszen sokáig nem volt semmilyen összehasonlítási alap, csak saját gyermekük. Ám mikor elkezdődik a közösségi élet, meg lehet figyelni, hogyan kezdik egymást, egymás gyerekeit vizsgálni a szülők. A tied már megfordult?Az enyém már beszél. És már 8,34 kg. Így egyre több információjuk lesz arról, hogy más gyerekek milyenek, vagyis a saját gyereküket hova lehet tenni ebben a "versenyben". Úgy gondolom, hogy nagyon hasznos dolog megosztani egymással a tapasztalatokat, és sokszor nagyon jó ötletek tudnak egymásnak adni, de fontos, hogy ne essenek túlzásba.

Az egyik Psziché Magazin számban olvastam (2011. április-május), hogy micsoda problémákat tud okozni az, hogy az emberek "dr. Google" rendelésére járnak. Hiszen manapság annyira könnyű bárminek utánanézni a neten. Így akár a gyereknevelésben is segíthet, megtudhatjuk, hogy normális-e amit csinál. Csak azzal nem számolnak, hogy a háló széleskörűsége miatt biztos, hogy két kattintással vagy halálos betegség, vagy fejlődési lemaradás, vagy más súlyos problémát tudnak diagnosztizálni. A szülőközösség is átfordulhat egy olyan túlzásba, hogy nem gyermekük természetes fejlődését, érését figyelik és támogatják, hanem a többi gyerek fejlődésének nyomása miatt sürgetik. Ez nagy károkat okozhat. A gyereke fejlődésében, és főleg a kisgyerekeknél megfigyelhető, hogy nagyon nagy egyéni különbségek vannak közöttük. Van, aki 8 hónapos koráig egyáltalán nem áll fel, majd hirtelen elkezd szaladni, s ezzel behozza a lemaradást. A beszédfejlődés is sokszor csak 3 év után indul meg. Van egy normál zónája mindennek, de érdemes olyan közegben kérdezni, ahol megfelelő szakmai választ tudnak kapni a személyes tapasztalatok mellett. a kettő együtt biztosan segíti a viszonyítást, és közben megmarad a közösség élménye a valahova tartozás.

A korábbiak összefoglalásaként szeretném az Önök figyelmébe ajánlani a szakember jelenlétét. Az adott témában jártas személy nem zárja ki azt, hogy kapcsolódjanak hasonló cipőben járó felnőttekhez. Remélem, hogy az én oldalam is olyan hellyé válhat, ahol fontos témákról olvashatnak, kérdezhetnek saját gyerekükkel kapcsolatban, és emellett egymás tapasztalatait is megismerhetik. Így lehetne teljes a kép. Persze ezt más közösségekben is megtapasztalhatják, vagy más oldalakon. Szerintem fontos a személyes találkozás, hogy az életek valóban keresztezzék egymást, így nagyon építőnek tartom a természetes szülői közösségeket is, de talán nem érdemes kizárni a szakembert sem, aki támogató, biztató, vagy akár figyelmeztető feladatot is elláthat. Remélem egyszer lehetek az Önök szakembere!:)

Jelentem alássan, megérkeztem újra az internetre. Alig várom, hogy újra írhassak a gyerekekkel, szülőkkel, családi és iskolai élettel kapcsolatos gondolatokról. Köszönöm a türelmet, és remélem újra megkapom figyelmüket írásaimmal kapcsolatosan. Azért abban is reménykedem, hogy kicsit nagyobb aktivitást tapasztalhatok az Önök részéről is...talán majd ha újra én is írok, megtudhatom gondolataikat az adott témákkal kapcsolatban.

http://gyermekpszichologus.blog.hu/2011/07/15/tinik_a_fesztivalon

Az oldalon olvasható cikk már korábban is elgondolkodtatott, és ezekhez fűztem saját tapasztalataimat is. Érdemes elolvasni, hogy egy másik pszichológus mit is gondol a tini bulizásáról.

Azt már korábban jeleztem, hogy sajnos a héten nem nagyon fogok tudni bejegyzéseket írni, mert munkába merültem. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, a Sziget fesztiválon voltam/vagyok, így nem egészen olyan munkát végzek, mint a fényképen látható személy. Kint, a Hajógyári sziget zsúfolt tömegét egész nap figyelve eszembe jutott, hogy milyen fontos tudni, hogy mi is zajlik egy ilyen helyen, mit lehet csinálni, ha tini gyerekünk el akar menni hosszabb időre, több napra egy rendezvényre. Így hát erről szeretnék pá gondolatot leírni.

Hétfő óta rengeteg embert látok, és amit a Szigeten látok, az nem is mindig tetszik. Könnyű a ló túloldalára esni, és annyira kiengedni a gőzt, hogy elvesztik a fonalat. Rengeteg alkohol fogy, sok túlzottan ittas ember, nehéz követni, hogy ki, mit tesz az ember italába. Ez az egyik véglet. Másfelől azt is lehet látni, hogy a rengeteg ember egy helyen tömörül, nehéz meglenni, mozogni, jól érezni magad ebben a zsúfoltságban. Előfordulnak balesetek, és nem ritka a pánikroham sem. Ezek után hogy mertje elengedni egy szülő a gyermekét?Hogyan lehet tudni, hogy nem épp az ő gyerekével lesz gond? Honnan lehet tudni, hogy nem ő lesz-e áldozata valamilyen balesetnek, tragédiának?

Mint már említettem, ez az egyik véglet. De azért nem csak ez van jelen egy fesztiválon! Hibát követnék el, ha nem hangsúlyoznám ki azt is, amit egy tini átélhet ilyen környezetben. Próbáljanak meg visszaemlékezni, hogy mi okozott örömöt Önöknek, mikor fiatalok voltak. Sokfélék vagyunk, de az emlékek között biztosan szerepelnek olyanok, amikben kortársakkal, barátokkal lógtak együtt. Ebben az időszakban nagyon fontos, hogy az azonos korúakhoz hogyan kapcsolódnak a tinik. Az identitásuk felépítésének fontos lépcsője, hogy kipróbálnak, különböző szerepeket, szüleiknek ellentmondanak, és mennek a haverok után. Itt a nem mindegy, hogy milyen közegben mozog. De mit tehet a szülő?

A serdülőkort nehéz időszaknak szoktuk megélni, mert ez így is van. A szülők számára azért, mert egy lusta, engedetlen, feleselős gyereket látnak, míg a serdülőnek azért, mert a felnőttkor küszöbén áll, és fel kell építenie a személyiségét. Ennek egy nagyon fontos lépcsője, hogy különböző identitásokat kipróbálhasson, és az addigi, családi értékeket felrúgja. Ebből az erőből tud kialakulni később a felelősségvállalás, önálló döntés. A serdülőkorban megtagadott értékek nem elvesznek, sőt!Itt derül ki igazán, hogy mi is az, amit valójában átadtak gyermekeiknek. Milyen mintát mutattak nekik. Szóval nem szabad kétségbeesni, csak túl kell élni ezt az időszakot úgy, hogy megtalálják a szabályok és a teljes önállóság közötti lehetőségeket. Hiszen a tini még csak tini, nem pedig felnőtt, de már gyereknek sem mondható.

A fesztiválozásban ugyanúgy meg lehet találni a kompromisszum lehetőségét, mint bármely más területen ebben az időszakban. Mivel a serdülők lételeme az ellenállás, ellenszegülés, így nem érdemes teljes tiltással védekezni a túlzott alkoholfogyasztás, lógás, hazudozás, stb. ellen. Ezzel valószínűleg csak azt érnék el, hogy még jobban belemegy, "már csak azért is", és ráadásul a szülő-gyerek kapcsolat is távolodik, feszültebb lesz. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a serdülő még nem felnőtt. valószínű, hogy a szülő jobban látja egy helyzet veszélyességét. A tinik bevállalósabbak, jobban keresik a veszélyeket, így nagyon fontos kereteket, szabályokat adni nekik. A kettő úgy egyeztethető, ha olyan közös döntést hoznak, amelybe ő is beleszólhat, megélheti önállóságát, de nem tehet meg akármit. Én hiszem azt, hogy -ha nehezen is-, de ez lehetséges. El kell fogadni, hogy a gyermekük lassan kirepül. Hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy nem szólhatnak bele döntéseibe. De ha meg tudják tartani a jó kapcsolatot, és korábban megtanították már a középút keresésére, akkor ebben a korszakban bizalmat kell nekik szavazni, hogy megtalálják a helyes utat, a megfelelő arányokat a buliban, hogy tanulnak hibáikból, és később Önökhöz fordulnak nehézség, döntési helyzet esetén tanácsért.

Kedves olvasók!

Az elkövetkezendő időszakban sajnos nem lesz alkalmam minden nap, minden másnap írni. Nem feledkeztem meg sem Önökről, sem a gyerekekről, csak nem tudok változtatni azon, hogy egy nap 24 órából áll...Arra szeretném ösztönözni Önöket, hogy addig is használják ki saját tapasztalataikat, osszák meg egymással, és legyenek kreatívak. Kérdésekre én is könnyebben válaszolok a pár perces szüneteimben. Köszönöm a megértést, és remélem a növekvő aktivitással, és a jövőbeli bejegyzésekkel tudom kárpótolni Önöket!!

Sára

Az utóbbi napokban érlelődött bennem ez a téma, de már el is felejtettem, honnan indult. Az biztos, hogy a gyerekotthonos, javítóintézetes gyerekek valahogy kapcsolatba kerültek vele. Most, hogy így gondolkodtam a témán, már általános iskolásként is megismerkedtem nálam sokkal fiatalabb állami gondozott gyerekekkel, hogy beszélgessek velük, felvidítsam őket. Később egy leánynevelő intézetben dolgoztam, majd pár évig önkénteskedtem átmeneti otthonokban. Most mégis egy kicsit más témát néznék meg: mikor, hogyan mondjuk el a gyereknek, hogy nem vér szerinti gyermekünk, hanem örökbefogadott. Kell-e erről beszélni, meg tudja- érteni, és ha igen, akkor mi a módja?

Christine Swientek Álmok gyermeke- titkok és hazugságok között című cikkből indultam ki, amit a Fordulópont III. évfolyam 14. számában olvastam (2001/4. Pont Kiadó). Tulajdonképpen abból indul ki, hogy egy örökbefogadott gyereknek mi az igénye, hogyan lehet a legjobban segíteni az életét egy kapott családban.

A bevezető bekezdésemben már gondolom kiderült Önök számára, hogy bennem nem az a kérdés, hogy el kell-e mondani, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sok esetben titkot próbálnak tartani. Általában ezek a gyerekek problémás serdülőként kerülnek pszichológushoz -jobb esetben. De induljunk az elején. Bizonyos szülők az örökbefogadásra felkészítéskor szembesülnek a kérdéssel, és könnyen megértik, hogy a gyerek számára mennyire fontos tudni, hogy nem vér szerinti gyermek. A fájdalmat semmilyen esetben nem tudják megúszni, hiszen megérzik az elhagyatottságot, a megtagadást, de közben ott tud lenni mellettük az örökbefogadó szülők, akik vigaszt nyújtanak, akik gondoskodnak. De mi történik azokkal, akik nem kapják meg ezt az információ?

Azok a szülők, akik titokban szeretnék tartani az örökbefogadás tényét, tulajdonképpen magukat is egy illúzióban tartják. Nehéz megélni azt, hogy nem lehet saját gyermekük, akit megszülnek, akik a génjeiket hordozzák. A jövevény gyerek szinte csak pótlása a vágyott helyzetnek, és képes fenntartani az illúziót, ha nem kell kimondani a valóságot. De sajnos ez nem nagyon működik...A gyerekek -nagyon nagyon kevés kivételtől eltekintve- mindig megtudják az igazat. Ha nem a szülőktől, védett helyzetben, ahol a fent említett gondoskodást kapják, akkor az osztálytársaktól gúnyolódva, a szomszéd nénitől elkottyantva, vagy egy veszekedésnél, sértésként felhozva. Egyik helyzet sem az, ami segíti a feldolgozást.

Azon túl, hogy a gyereknek nagyobb traumát okozhat a véletlenül megtudott titok, a szülőket is megkötözi a helyzet. Hiszen a titkolózás egy állandó feszültséggel jár, hogy "vajon mikor derül ki", "vajon mikor kérdez rá". Így a legkevésbé sem az az információ megy át a gyereknek, hogy egy nyugodt családban van, ahol biztonság van, nem okoz problémát semmi, mert együtt higgadtan lehet kezelni a kríziseket. Sokkal inkább az idegesség, és egy idő után a távolságtartás, érzelmi elhidegülés.

A gyerekeknek nagyon fontos kérdés a hova tartozás. Identitásuk alapja, hogy ezt a kérdést boncolgatják: honnan jöttem, kik a szüleim, a családom. A gyökérnélküliség megbénító tud lenni. Az örökbefogadó szülők képesek lehetnek családot adni, de fontos az is, hogy lehetősége legyen a fiatalnak (mert ez azért nem kisgyerek korban történik) eredeti családja után érdeklődni. Ha élete során azt tapasztalta, hogy az örökbefogadás természetes dolog, ha a család számára ő teljes értékű tag, akkor könnyebben nézi meg vérszerinti családját, miközben ahol felnőtt, értékeit és  az élethez való hozzáállását alapozza meg.

Kicsit a felvilágosításra való felkészülésről:
Először is fontos, hogy a család egy hullámhosszon legyen. Ahhoz, hogy a gyereknek természetes legyen ez a helyzet (már pedig neki az lesz, míg mást nem tapasztal), az egész családnak, rokonságnak, szomszédoknak tudniuk kell, hogyan álljanak hozzá. Biztos, hogy mindenki fantáziálni fog, ha nem mondják meg nekik egyenesen. Amerikában szokás, hogy a gyerekek születéséről egy kis értesítőt küldenek fényképpel. Ezt meg lehet tenni az örökbefogadásnál is, amiben valahogy benne van, hogy nem kihordták, megszülték ezt a picit, hanem örökbe fogadták. Például: Álmaink gyermeke megérkezett. 2011. július 30-án született, a mi családunkhoz 2011. augusztus 6-a óta tartozik. Vagy bármi olyan, amiből egyértelművé válik, hogy a család tagja, bár nem vérszerinti gyermek. Magyarországon ritkábban találkoztam ilyen értesítővel, célszerű személyesen elbeszélgetni az érintett közösséggel. Arra nem érdemes számítani, hogy a környezet nem veszi majd észre a helyzetet...

Minél természetesebben történik a befogadás, annál természetesebben fognak a szülők is viselkedni, és a rokonság, barátok viszonyulni. Ez a legideálisabb a gyerek számára. Hiszen -mint azt az előbb már említettem- a gyerek nem ítéli még ezt a helyzetet. Abból szűri le az értékítéletet, ahogy a felnőttek reagálnak. A gyerekek még nyitottak és alkalmazkodóak.

Kisgyerekeknél elég könnyű a helyzet. Szeretnek kérdezni, és szeretik elfogadni az egyszerű válaszokat szüleiktől. Nyugodtan el lehet mondani nekik, hogy másnak a hasában volt, akkor már nagyon várták, hogy hozzájuk kerüljön, mi lett az igazi anyukájával, stb. Mindig adódnak alkalmak, amikor el lehet mesélni ezeket a történeteket. Minél hamarabb hallják meg a történetet, annál könnyebben elfogadják, annál természetesebb lesz. Sajnos ez fordítva is igaz, vagyis minél többet halogatják, annál feszültebb a helyzet ("jaj, mikor kérdez rá"), annál kevésbé tudják átadni azt, hogy ez helyén van ez a helyzet. Sőt, egy idő után a gyerek megérzi, hogy feszélyezi ezzel szüleit, és inkább nem kérdez, hallgatólagosan beleegyez ebbe a titokba. A nem kérdezés inkább azt jelezni, hogy ki nem mondott feszültség van, mint hogy nem érdekelné a valóság a gyereket. Nehéz ezt a helyzetet visszafordítani, hogy a gyerekben gyűlő feszültséget, haragot oldani lehessen, és többnyire vagy valamilyen problémába torkollik (viselkedészavar a gyereknél, betegség), vagy tudatosan lehet oldani, szakemberrel helyzetet teremteni a tisztázásra.

Az örökbefogadással kapcsolatos kérdés nem mindenkit érint közvetlenül. Ezen a cikken keresztül mégis meg lehet figyelni egy általánosabb tényezőt is: a titkot. A gyereknevelés

során fontos, hogy mindig a valóságnak megfelelően válaszoljunk gyermekünknek, akármilyen témáról van szó. Persze nem azt mondom, hogy egy két évesnek ugyanúgy mesélnék el egy történetet, mint egy 10 évesnek, de az információt nem szabad megmásítani. A családban hosszabb vagy rövidebb ideig jelen levő titkok nagyon elmérgesítik a viszonyokat, és hasonló folyamatok indulnak el, mint az örökbefogadott gyerekeknél. A titokról a gyerekek mindig tudnak. Ha más nem, érzik őket, és bizonytalansággal, félelemmel, bűntudattal jár. A családi élet kiegyensúlyozottsága, harmóniája érdekében legyenek őszinték gyermekeikkel. Így lehetséges, hogy kialakuljon és megmaradjon a kötődés, a kapcsolódás.

Újfent egy olvasmány indította el a gondolataimat. A Psziché Magazinban (2011. április-május) különböző párok, családok szokásait derítették fel a családon belüli intimitásról, a meztelenség és szexualitás jelenlétéről. Azt lehet látni, hogy ugyanúgy, mint ahogy a gyerekek, szüleik is különböznek abban, hogy ki, mikor, mit, hogyan enged láttatni magából. Azt hiszem érdemes megismerni egy-két nevelési szabályt, értékrendet, hogy a különbségekre rálássunk. Persze azért is fontos erről beszélni, mert mikor két különböző család fiataljai kötik össze az életüket, és indítanak egy új családot, nehézségekbe ütköznek, amikkel szembe kell nézni, majd megoldani.

Nem csak az motivál az írásban, hogy szélesítsük a látókörünket, hanem szeretnék olyan fejlődési tényezőkre is rámutatni, amiket figyelembe kell venni a rugalmas életvitel kialakításakor. Hiszen elég nehézkes szoros kapcsolatot, állandó bújást ráerőltetni egy olyan korú gyerekre, aki épp önállóságát szeretné kivívni. Szóval beszéljünk kicsit arról, hogy milyen is a családon belüli meztelenség, intimitás kifejzésének foka. Akik azért olvassák, hogy "az egyetlen helyes választ" megkapják, ismételten hiányt fognak szenvedni...:)

Mindenkinek megvan a szokása, igénye, hogy milyen közel engedje párját, gyermekét, gyermekeit. Van, aki puszizkodik, van, aki együtt fürdik, van, aki ölelkezik. Más családokban viszont nem fejezik ki ennyire érzelmeiket, távolságtartóbbak, és a kötelező érintésen túl nem engedik a testi kontaktust ("h nem muszáj, inkább ne"). Ezek a tapasztalatok később meghatározzák a gyerekek viszonyát a párkapcsolathoz, szexualitáshoz. Akik a szeretetnek egyértelmű, közvetlen kimutatását tanulták, felnőttként is hasonlóan fognak tenni -általában. Bár azt is megfigyelhetik, hogy bizonyos gyerekek inkább bújósak, mások inkább távolságtartóak, akár egy családon belül is. Így a két tényező együttesen adja ki a végeredményt.

Az érintés fontosságáról:
Annak ellenére, hogy bizonyos családokban nem szokás a testi kontaktus, az érintés fontosságát nem lehet megkérdőjelezni. Több kutatást is végeztek a csecsemők fejlődése és a simogatás kapcsolatáról, és igen is sokat dob fejlődésükön. Például azok a koraszülött babák, akiket simogatta szüleik, vagy az osztályon dolgozó ápolók, gyorsabban gyarapodtak, hamarabb érték el az ideális súlyt. Ezen felül az anya és gyermeke közötti biztonságos kötődés egyik alappillére is, amiről tudjuk, hogy a később kapcsolatokhoz is mintát adnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a simogatás tulajdonképpen kölcsönös örömforrás. Persze fontos az is, amiről az előbb már írtam, hogy a gyerek és a szülő igényeit is egyeztetni kell. A ráerőltetett simogatás egyik félnek sem tesz jót. A gyerekek úgyis megérzik, ha anyjuk,apjuk nem szívesen öleli, simogatja. Akkor érdemes inkább kevesebbet, de azt szívből. De a másik végletnek is lehet negatív következménye. A túl sok bújás egy bizonyos kor után hátráltatja a gyereket. Hiszen visszafogja a leválásban, az autonómiájának megélésében, és a későbbi párkapcsolatok kialakulásában. Ez a fajta "majomszeretet" nem építi a gyermeket, míg a valódi szeretet, mely az ő igényeiről, az ő fejlődéséről szól, annál inkább. Azért itt hozzátenném, hogy az ölelés, érintés később is vissza-vissza térhet, például feszült, félelmetes, szomorú, szorongást keltő helyzetekben.

Meztelenségről
Vannak bizonyos dolgok, amik nem tartoznak a gyerekekre. Persze, hogy az emberi testről, a szervezet működéséről, a szexualitásról kell beszélni, de a szülők hálószobája tabu. A gyerekeknek elég annyit tudni, hogy "apa és anya nagyon szeretik egymást, és most kettesben akarnak lenni". Így a tájékoztatást, az intimitást, a természetességet mind figyelembe véve meg kell találni az egyensúlyt a családon belüli meztelenségben is. Nem kell túl szégyellősnek sem lenni, de nem kell magamutogatásról szólnia. Itt is figyelembe kell venni a gyerekek fejlődését. A prepubertás korban már (11-13 év) érdemes meghagyni a személyes teret, főképp az ellentétes nemű szülőnek. Itt már a szexualitás elindulásakor nem túl célszerű családon belül a túlzott nyíltság, mert megjelenő érdeklődését, vágyát még egyáltalán nem érti, nem tudja irányítani. Az együtt fürdéssel is ez a helyzet. Óvodás korban még természetes, hogy gyermekek, testvérek együtt tisztálkodnak, de ellenkező neműeknél (és általánosságban is) már érdemes elkezdeni a külön mosakodást ebben a korban. És fontos itt még megjegyeznem, hogy a szexualitáshoz kötődő testrészek érintésétől tartózkodjanak, mert -a szülők rossz szándéka nélkül is- máshogy értelmezik a gyerekek, és ez kihat a lelki fejlődésükre, párkapcsolathoz, szexualitáshoz való viszonyukra. Persze itt nem arra gondolok, hogy ne segítsenek pisilni a gyereknek, de ezekben is próbálják egyre önállóbbá segíteni őket. És fordítva ne próbálják ki, a szülőknek már megy egyedül! (vannak érdekes ötletek...).

Meg kell érteni, hogy a gyerekeknek a meztelenség, simogatás természetes. Szeretik a bőr-bőr kontaktust, főleg, ha érzik benne a szülő szeretetét (lsd. Harry Potter, akit megment évek múlva is édesanyja érintése a gonosz varázslótól...:)
Óvodás korra, ahogy kezdenek saját utakon járni, egyre csökken ez az igény. Fontos ezt figyelembe venni, hogy ne lassítsák meg a fejlődését. Ismét a természetességre, ösztöneik, és persze az egyensúly megtalálására biztatom Önöket!